Fiúk apái

A fiaknak nehéz (talán legnehezebb?) apáik politikai vétkeit megérteni, hát még megbocsájtani. Ahogy egy mostanában kezembe került könyv írja: ez a feladat különösen energiaigényes. A könyv Bernard Schlink A felolvasó című regénye. Fülszövege szerint világsiker, harminchét nyelven, hét millió példányban kelt el. Kedvelt napilapom kritikusa azonban fanyalog rajta. De mi dolgom ezzel?! Engem (a benne foglalt történeten túl) az egymás követő két nemzedék viszonyának, politikai szembenézésének mindössze néhány oldalon felskiccelt kérdése (dilemmája) foglalkoztat. Sok idézet következik az egyes szám első személyben íródott könyvből:
„Az én egyetemi korosztályom számára megélt realitás volt, hogy a kollektív felelősség jegyében jogilag és morálisan mit szabad és mit nem szabad magára vállalni. És ez nem csupán a Harmadik Birodalomban történtekre vonatkozott. Még ha rá is mutathattunk a tettesekre, valamennyien szégyenkeztünk azért, hogy horogkeresztet mázoltak zsidó sírkövekre, hogy a bíróságokon, a közigazgatásban és az egyetemeken olyan sok régi náci csinált karriert... hogy az emigrációt és az ellenállást kevéssé értékelték, mint az alkalmazkodásban leélt életet. Hogy ujjal mutogatunk a bűnösökre, az még nem mentesít a szégyentől… „
Aztán néhány sorral lejjebb: „Én senkire sem tudtam ujjal mutogatni. Szüleimre már csak azért sem, mert semmit nem vethettem a szemükre... az ujjal mutogatás saját magam ellen fordult volna... De lehet, hogy mégis felelősek vagyunk a szüleink iránti szeretetért. Annak idején irigyeltem a többi diákot, akik elhatárolódtak a szüleiktől s ezáltal a tettesek, szemtanúk és szemet hunyók, az eltűrők, és elfogadók egész nemzedékétől, és ilyen módon, ha szégyenüket nem is, de a szégyen miatti fájdalmukat leküzdötték. De honnan az a fölényeskedő beképzeltség, amely oly gyakran tapasztalható volt köreikben. Hogyan érezheti magát valaki bűnösnek, és hogyan szégyenkezhet, ha egyszersmind beképzelt lehet, hogy csupán retorika, feltűnési vágy, hangoskodás volt ez az elhatárolódás a szülőktől, amelynek túl kellett harsognia, hogy a szülők iránti szeretet azt jelenti, visszavonhatatlanul belekeveredtek az ő bűneikbe.”
Másutt úgy véli a szerző, hogy a múlttal való szembenézés nem oka, csupán kifejeződése a nemzedéki konfliktusoknak, és mert a szülők hajdani tetteikkel, elveikkel, kussolásaikkal csődöt mondtak, semmit sem vethetnek később gyermekeik szemére. A gyerekeik meg attól frusztráltak netán, hogy élvezői voltak szeretett szüleik hajdan viselt dolgainak. És hány egymást követő két-két nemzedéknek volt már egymással ilyes elszámolni valója!?
Az áthallásokért a könyv szerzője nem, de a blogger sem vállal felelősséget.