Elfogott piros ulti

Elfogytak a piros ultik. Mielőtt valaki direkt politikai tartalmat vélne dekódolni ezen megállapításban, sietve hozzáteszem, hogy a zöld, sőt tök ultik is ijesztő fogyatkozást mutatnak.
A napokban új indítékot kapott az a régi gyanúm, hogy elfelejtettünk, már nem tudunk játszani. Nincs időnk rá, vagy inkább kedvünk nincs hozzá. Annyi mást kínál az élet. Ül a szállodában, csónakházban, teraszon, itt-ott a téren, kiránduláson a fűben három-négy férfi és – viseltessünk jó indulattal – bámul, és/vagy unatkozik. Ne feltételezzük rögtön a legrosszabbat, nevezetesen hogy politizálnak, később anyáznak, még később megfogadják, hogy a továbbiakban ezekkel még csak szóba sem fognak állni. Elég régen volt gyerekkorom emlékei szerint a fentebb felsorolt helyeken, hozzátéve az azóta ismeretlenné vált szakszervezeti üdülőket és vállalati klubokat is, ha három-négy férfi ráérősen összejött, valamelyikük zsebéből feltétlenül előkerült egy célzatosan oda készített kártyapakli. És többnyire ultiztak. Ami a lényeg: játszottak!
Egy felmérés szerint, manapság egyre kevesebben kártyáznak és a még egyáltalán kártyázók körében már csak nagyon kevesen (mindössze 13 %) ultiznak. Számomra az sem vigasz (sőt!), hogy ugyanezen mintában 100 kártyázó közül 43-an pókereznek. A póker ugyanis (és ezzel nem muszáj egyetérteni!) szóval szerintem nem annyira játékos időtöltés, mint inkább kísérlet a gyors meggazdagodásra. Bizonyság rá, az a sok pletyka, hogy hazánkban (is) ki mindenki él pókerből, mekkora házat vett a nyereményből, hány „lovas” a terepjárója, mekkora jachtot vett. Ultizókról ilyesmiket soha nem híreltek.
Ultit inkább a társaság kedvéért játszottunk. (Persze azért veszíteni is lehetett. De mintha nyerni nem annyira. Hogy lehetett ez?) Nagyon régen 10-20 filléres alapon folyt a játék. Aztán egyszer csak 1-2 forintra változott az alap, néhány éve 10-20 forintra. Ám erről az emelkedésről legkevésbé az ultizók tehetnek.
Ez a (társas)játék egykor hozzátartozott a felnőtté váláshoz. De, hol vannak már azok a nyári délutánok, és hol az a kiskocsmai kerthelyiség, ahol gondos apám kora tizenéves koromban komoly energiákat fektetett abba, hogy férfit neveljen belőlem, vagyis megtanítson a csendes és bemondott ulti különbségére?
És mit ér mára ez a tudomány? Mivé kopott annyi más tudással, élettapasztalattal, ismerettel együtt? Ki tud ma ultizni? Ötvenéves kor alatt szinte már senki. És egyáltalán? Kisebb-nagyobb társaságban divat még a kártyajáték? A JÁTÉK. Tudom, tudom a póker!
Hát, pókerezni már nem fogok, mert igazság szerint nekem az ulti is éppen elég sok pénzembe került.