Formálódó nemzeti egység - a postán

Amilyen mértékben omlik a barakk, a politikusok (jobbról is, balról is) egyre sűrűbben mondják, hogy mindenkinek vállalni kell a felelősséget. Szorgalmasan (szét)osztják, hisz a költő is megírta, hogy bűnösök vagyunk mi mindannyian, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp. Javaslom is, hogy mindenki sietve vigye a maga balhéját, amíg még válogathatunk a bűnök között. Szíves engedelmükkel én a Magyar Postáért vállalnám a felelősséget. Közelebbről a pesti, és a budai postahivatalok működéséért. Mely utóbbi szó a gyakorlatban működési zavarként értelmezendő.
Nem is tagadom, előidézője vagyok a Magyar Posta működési zavarainak, amennyiben magamról megfeledkezve, olykor még szoktam levelezni. Egészen pontosan nem én, hanem velem leveleznek különböző hivatalok méghozzá úgynevezett (ha valóban így nevezik) könyvelt küldemény, hivatalos irat, vagy ajánlott levél formájában.
Már pedig ezen ajánlott levelek (stb.-k) évtizedek óta megoldhatatlan problémát okoznak a Magyar (egykor még királyi) Postának. Az ilyen küldeményt ugyanis aláírás ellenébe kellene átadni a címzettnek. Nos, az utóbbi harminc évben nálam ez sohasem sikeredett. Helyette értesítést dobnak a lépcsőházi leveles ládába, miszerint ennyi-annyi napon belül, ilyen-olyan hivatalos órán fáradjak be az illetékes postahivatalba. Mert úgy kell az ilyennek, akivel hivatalok leveleznek. Biztosan adóhátraléka van, vagy nem fizeti a gyerektartást.
Eleinte csak arra gondoltam, hogy a postás bácsi (néni, fiú, leány) azért büntet, mert a harmadik emeleten lakom. Lift nincs. Az csak minimum négyemeletes házaknak járt egykoron. És különben is hátha nem vagyok otthon, a kapucsengő használatára pedig nem lettek felokosítva. (Hogy én arra is emlékszem, amikor a lépcsőházban még nem voltak leveles ládák, hanem minden levelet a lakásajtóig hozták, nos ez legyen az én bajom.)
Kizárólag a postai kézbesítés könnyítése érdekében kertes házba költöztem, néhány éve pedig a szokottnál is többet tartózkodom otthon, mondván hátha jön a postás és hoz valami hivatalos levelet. És hoz. És változatlanul bedobja kertkapun lévő ládába. Az értesítést. Hogy menjek a – postahivatalba!
Ahol délután (netán szombaton) tizenegyediknek beállok a sorba; ahol a külsejéből ítélve rosszul fizetett, frusztrált női alkalmazott látható rémülettel a szemében átveszi tőlem az értesítést, majd hosszú, izgatott, reménytelen keresésbe kezd a különböző fiókok és ládikák között. Én meg állok az ablak előtt, mögöttem ugyanezt teszik újabb tízek. És alighanem ugyanarra gondolunk mindahányan.
Formálódik a nemzeti egység!