Cédula egy focicsapat sírjára

Némi vívódás után döntöttem, mégsem mondok le arról, hogy virág helyett virtuális cédulát tegyek a Dunaújvárosi Dunaferr, azelőtt Kohász, Vasas, még előtte Sztálin Vasmű Építője nevű futballcsapat sírjára.

Olvasom, hogy hosszabb agonizálás után jobblétre szenderült a minőségi sportot képviselő dunaújvárosi futballcsapat. Szélnek eresztették a Dunaferr játékosait. A minőségi jelzővel persze érdemes csínján bánni. Mégis, mára már távoli, boldog időnek tűnik, amikor Csepecz Feri, Andriska Vili, vagy Fűr Laci vasárnapi játékáról vitatkoztunk a Vasmű úton. És nem másról.

Ezer, személyes emlék köt a csapathoz. Köztük a legszomorúbb, hogy édesapámat, a leglelkesebb, törzs szurkolók egyikét, éppen a központi sporttelepre menet érte a halál. Emléke előtt tisztelegve, a legközelebbi hazai meccsen egy percig állt a játék, és némán állt a közönség is. Sírjához (az edzést megszakítva) virágot hoztak az akkori fiúk. Hol vannak már ők is!? És mostantól már utódok sincsenek, csapat sincs.

Amint Sztálinváros/Dunaújvárosban annyi minden, a minőséginek nevezett futball is erőből, erőltetve jött létre. Először 1952. február 6-án lépett pályára a Sztálin Vasmű Építője nevű, többnyire NB.I.-es játékosokból verbuvált csapat. (Lennert, Bagoly, Nagy II, Kapitány, Ladányi, Bosánszky, Hegedűs, Fejes, Szigeti, Krasznai, Vad.) Az innen-onnan idecsábított fiúk könnyedén, 10:2-re győztek a Nemzeti Bank másodosztályú együttese ellen Az első hazai mérkőzésre április 5-én került sor. Akkorra készült el a mindössze 5 évre engedélyezett ideiglenes pálya, a későbbi központi sporttelep, ahol ma üresen árválkodik egy félig kész, milliárd forintokat is eltemető stadion. Az első vendég Budapesti Szikra Gázművek csapatát is alaposan elverték a hazaiak. Hamarvást fel is jutottak az NB. I.-be. Ekkor kellett eldöntenie a sok Sztálinvárosba terelt, önként, vagy véletlenül ide keveredett futballrajongónak, hogy marad-e régi csapatánál, amelyet akkoriban Honvédnak, Kinizsinek, esetleg Bástyának hívtak, vagy klubot vált és egyszer csak elordítja magát a lelátón, hogy Hajrá Építők. Más szóval: érzelmileg azonosul-e a helyi csapattal, tehát sztálinvárosi lesz-e ő maga is.

Most már mindegy, hogy’ hívták egykor a várost és focicsapatát. Lényeg: a most temetett labdarúgás rövid, 57 éves élte alatt jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy egy vitatható politikai akarat nyomán született építkezésből, végül szociológiai értelemben is város, lakható és szerethető város lett.

Búcsúzni kell hát a múlt idők focijától. Szevasztok, régi barátok!