Sárga szaggatott

Naponta elautózom a Petőfi laktanya előtt, a Budaörsi úton és látom a. ..
Várjunk csak! Mégsem innen szövöm a történetet, de néhány sor után majd visszatérek ide. Végtére is a mondandónak, a blog-bejegyzésnek is van dramaturgiája. Ha dramaturgja nincs is. Szerencsére. A szerencse fogalma azért tolakszik ide, mert színházjáró emberként el-elképedek, mit tudnak csinálni felkent dramaturgok (rendezők?) valamely klasszikus drámából. Gondolom, csak azért, hogy más legyen, mint aminőt 30-40 éve láttunk. Különben pedig, a fene tudja. Lehet, hogy azért történik minden egy felvonásban, mert attól tartanak, hogy szünetben hazamegy a közönség fele.
Még mindig nem vagyok a Petőfi laktanyánál. Előbb bevallanám azt a réges-régi hibámat, hogy a kisebb ostobaságokból és jellemtelenségekből általában messzebbre vezető következtetésekre jutok, mint a méretes nagyobbakból. Hogy érthető legyek: inkább megvetem, mondjuk azt az igazgatót ( főnököt), aki hazavisz a hivatalból két golyóstollat a gyereknek, mint azt, aki milliókat elherdál.
Egész tegnapig azt hittem, hogy ezáltal valami morális magaslaton állok, valami ritka erkölcsi attitűd birtokosa vagyok. De nem. Leírni is alig merem, Dzerzsinszkij (tudják, a CSEKA hírhedt, gyilkos vezére) is valahogy így volt ezzel. Olvasom, hogy az apró-cseprő gondok, például a jegy nélkül vonatra szállók, az előírás szerinti 100 helyett csak 85 gyufaszálat tartalmazó skatulyák jobban felbosszantották, mint a Szovjetunió 1923-as gazdasági mélyrepülése. Márpedig, ha Dzerzsinszkij bosszús volt, akkor élő ember nem maradt a környéken.
Igen röstellem a hasonlatosságot, de most már mindegy, majd igyekszem elfelejteni. A kis ostobaságok feliratozásától azonban nem tudok ilyen könnyen szabadulni. Mert - és most jön a Budaörsi út Petőfi laktanya előtti szakasza, a BAH csomópont felé.
Tavasz, nyár, vagy kora ősz volt, amikor minden előzetes értesítés és hatásvizsgálat nélkül – ahogy manapság divatban van - egy reggel arra ébredtünk, hogy kettős záróvonalat festettek az úttestre. Miáltal egyetlen sávra szűkült a felüljáró, és a város felé igyekvő autók már a virágpiacnál, később már a bevásárló központoknál várakozásra kényszerültek. Az elemi erővel kitört felháborodás néhány napon belül elsöpörte – nem az állítólagos ötletadó, jó családba született, magas beosztásba röpített ifjút - a kettős záróvonalat. Amit szaggatott sárgával sietve annulláltak. (Ismerik a régi kalauzviccet: ez a lyuk nem lyuk. Na: ez a vonal nem vonal.)
Naponta elautózom a Petőfi laktanya előtt, a Budaörsi úton és nézem a kettős fehér csíkot, meg a fehéreket fölülíró sárga szaggatottat. Nézem, mint a hozzá nem értés, a hülyeség emlékművét.
És tudják mi az érdekes? Nem kopik.