Ád hozzá hivatalt is

Derűsen figyelem a magyar közéletet, s benne az árulkodó semmiségeket. Is. Főként azokat. Itt vannak például a torlódó utónevek. Figyeljék csak! Hirtelenjében milyen sok közéleti szereplőnek nőtt - a magyar szokásoktól eltérően - még egy (második) utóneve. (Keresztnevet nem mernék írni, mert tartok tőle, hogy annak idején az elsőt se keresztvíz alatt nyerték. Ifjabb generációhoz tartozók tájékoztatására: az efféle pótcselekvést akkoriban névadásnak hívták.)
Mint a gyom teremnek manapság a Zsolt Lászlók, Krisztián Andrások, mintha az ilyetén meghosszabbított név rangot adna és hozzá tartozna valamely elnyert közhivatalhoz. Mondanám, hogy előkelő is, ám van egy rossz hírem a névtorlódást preferáló urak és hölgyek számára. Nagyanyámat, mint egy mosónő ismeretlen apától származó gyermekét, (gondolom jóvátételként) Viktória, Mária, Adelheit nevekre keresztelték. Viszont eskü alatt vallom, hogy hosszú élete során egyszer sem mert előjönni ezzel a teljes névsorral. Igaz, soha nem kapott is hivatalt. Így aztán egyszerű Etel maradt, és Etel néniként tettük a sírba.
Próbálom megfejteni a vélt elegancián túlmutató okot (okokat): Czitrom Erika vajon miért nem elégedett az Erikával és újabban miért ragaszkodik a Gyöngyvér utónévhez is. Vagy itt van Bukovári úr, aki mihelyt közhivatalhoz jutott, az addig használatos Géza mellé rögvest fölfedezte magában az Árpádot is. ( Természetesen minden névazonosság a véletlen műve. A jelenség azonban véletlenül sem az.) Amíg találgatjuk és szenvedjük a lehetséges okokat, felidézem egy gyerekkori olvasmányom idevágó, derűs részletét.
Történt, hogy valamely magyar sportoló, valamely nemzetközi versenyen első lett, és meghívást kapott a győztesek tiszteletére rendezett fogadásra. Honfitársunkat, akit nevezzünk Balogh Lászlónak, a protokoll szerint bemutatták a házigazda Spanyolország előkelőségeinek. Elfogódottan lépkedett közöttük, sorra kezet fogott a miniszterekkel, miközben lassan gyűlt benne az indulat. Mert amíg ő azt mondta, konkrétan és röviden, hogy Balogh László vagyok, az éppen kezét nyújtó spanyol úr elsorolta, hogy ő bizony: Ignácio, Bartalome, Maurició, Pedro, Rodrigo, Nicolas Herrero. A második, de az ötödik is, meg a hetedik úr is Lorenzo, Juan, Diego, Matias, Pedro, Gusztávo, Domingo stb. volt. Ami a gyülemlő indulat mellett jelentős kisebbségi érzést is keltett a mi póriasan egyszerű Balogh Lászlónkban. Amikor az utolsó előtti úr azt állította magáról, hogy ő nem csak Lucas, Luis, Eugenió, Carlos, Segismundo, Miguel, José Maria, hanem Jesus is, barátunkat elöntötte a pulykaméreg. Az utolsó előkelőséghez érve udvarias mosollyal az arcán, szép tagoltan így szólott: Te is hülye vagy, ba..meg, kapjátok be, mindannyian, elmehettek a jó, büdös Francba, a hosszú neveitekkel együtt, Balogh László vagyok. Mire az úr:
- Én meg a magyar követ.
Csak, mint született poéngyilkos jegyzem meg, hogy nekem is van ám egy eleddig használaton kívüli második keresztnevem: Félix. Valamikor az ötvenes évek elején, maga a kalocsai érsek hitelesítette egy szokásos bérmálási arcul legyintéssel.
Már most joggal remélem, hogy akinek lám két nevet adott a jóisten, előbb-utóbb ád hozzá hivatalt is.