A halasi vasútállomás

Nem tudom, a 66. kerek évfordulónak számít-e? De itt van ez a kiskunhalasi vasútállomás, ahol éppen 66 éve valami fontos történt velem. Sokáig azt gondoltam, hogy az az október csak nekem fontos. Aztán az ember olvas össze-vissza mindent, és egyszer csak valami közösségfélét érez azokkal, akiknek emlékezete így vagy úgy szintén őrzi a kiskunhalasi vasútállomást, 1944. október közepéről.
Megírtam már másutt/máskor, hogy 1944. október nyolcadikán egy Szabadka/Kelebiáról Budapest felé induló, utolsó civil vonat utasaként a kiskunhalasi állomáson, egy marhavagonban várakozással töltöttem 48 órát. Szüleimmel és más megtévesztettekkel együtt menekültünk a közeledő Vörös Hadsereg elől. Hat esztendős voltam. Miután átéltünk ott egy-két bombatámadást, Budapest felé meg csakis német katona vonatokat indítottak tovább, október 11-én reggel, okos anyám meggondolta magát és felkönyörgött bennünket egy visszafelé induló, már ágyúval felszerelt vonatra. Azon dunyhásan, paplanosan, zsírosbödönösen, batyusan, ahogy akkoriban menekülni szoktak volt. Mi vissza- azaz hazamenekültünk az ősi kelebiai házba. Ott vártuk be az oroszokat.
Aztán 2008. novemberében kezembe került a Kecskeméten megjelenő Forrás c. folyóirat és benne egy recenzió a Zsidósors Kiskunhalason c. könyvről. A könyv szerint október 11-én, (vagyis a mi visszamenekülésünk után néhány órával) Újvidékről több vagonban 200 fiatal munkaszolgálatos érkezett a pályaudvarra, akiket partizán veszélyt vizionálva, német és magyar katonák, valamint néhány helyi vasutas, géppuskával egyszerűen lemészárolt. Talán ha 15-en maradtak életben, közöttük Ruttkai Éva későbbi színésznő Iván nevű bátyja.
Már ennyi egybeesés is elég volt a késői megdöbbenéshez. De!
A napokban megvettem Huszár Tibor Metszetek c. könyvét, amiben meg azt olvasom, hogy sógora (aki munkaszolgálatosként már megjárta a Don-kanyart) 1944. október 15-én Beregfy nyilas honvédelmi miniszter, rádión küldött parancsolatára visszatért kiskunhalasi alakulatához. Sorstársaival együtt azonnal bevagonírozták őket. A vagont viszont ott felejtették az állomáson. Két nyilas suhanc észrevette a hátra hagyott zsidókat, és ha már így esett, hát beléjük eresztett néhány sorozatot. Senki nem maradt életben. Pedig!
Pedig, a szovjet hadsereg egy előőrse (ezt meg helytörténeti kutatásaimból tudom) október 16-án Kisszállásnál, néhány kilométerre a halasi pályaudvartól, már elérte a Szabadka-Kiskunhalas vasútvonalat.
Hatvanadik születésnapom táján (ez sem tegnap volt) szisztematikusan fölkerestem azokat a helyszíneket, ahol hitem szerint valamikor eldőlt/megfordult a sorsom. Kicsit álldogáltam a halasi pályaudvaron is. Anyám okos döntését ünnepeltem csöndesen. Balgán nem gondoltam arra - de hiszen akkor még nem is tudtam -, hogy azon az októberen másoknak sokkal, de sokkal többet, az életet, de inkább a halált jelentett ez a manapság kedves, virágos, békés kisvárosi pályaudvar.
A naptárak ma is októbert mutatnak.