Találkoás(om) egy fiatalemberrel

Ő nem az a fiatalember, akivel Karinthy Frigyes találkozott egykor a Duna-parton. Ezért a megkülönböztető zárójel. Nem is kérte számon, hogy mit nem váltottam be ifjúkori álmaimból, terveimből, kikkel alkudoztam, és mi mindennel alkudtam meg. Nem! Ez a máskülönben rokonszenves, 20 éves, kisportolt, tanult (érettségi után még két év), lányoktól dédelgetett fiatalember két esti beszélgetésünk során csak kinyilatkoztatott.
Azt mondta, hogy a cigányokat, ki kell telepíteni egy szigetre. Kész, passz. Részéről a kérdés megoldva. Ellenérveimre, hogy talán mégsem ilyen egyszerű a dolog, hogy elébb nézzünk önmagunkba, miként kerültek abba a helyzetbe amiben vegetálnak, és milyen felelőssége van ebben az egész társadalomnak, az ország mindenkori vezetőinek, gazdaságpolitikájának, stb. Nos, erre a sok és még több kérdőjelre némi hallgatás után tett egy engedményt: jó, a zenész cigányokat nem, mert azok legalább dolgoznak. Kérdtem: tán’ szereti a cigányzenét, magyar nótát? Azt nem. Nem is tud, egyet sem.
Áttértünk Erdélyre: Erdélyt vissza, mert az mindig is magyar volt. Mondtam: nekem is fáj Trianon (ráadásul én a mai országhatárokon túl születtem), de 1910-ben Erdély lakosságának kétharmada román nemzetiségű volt. Ráadásnak meg a kiegyezés után ott volt az ostobán nacionalista magyar politikai elit. Hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem a fiatalembertől: emlékszik-e tanulmányaiból, hogy mikor is volt a kiegyezés? Kicsit bizonytalanul, de azért rávágta, hogy 1944-ben. Miről vitatkoztam volna vele ezek után?
Miről? Hát a holokausztról, ami szerinte egy mese, mert van egy barátja, aki turistaként járt Auschwitzban, ahol szerinte csupa újonnan épített barakkot látott, és a kémény betonja is láthatóan friss. Mondtam, hogy az egész világot nem lehet becsapni, meg a hazai névsorból is 600 ezer magyar zsidó hiányzik, és ebben az ügyben az én kérdésem csak annyi: vajon az angol-amerikai repülőgépek 1944-ben miért nem bombázták le az odavezető vasutakat? Bár ne kérdeztem volna. Merthogy igen-igen elcsodálkozott: hát nem az oroszok bombáztak Magyarországon?
A beszélgetés és az érvelés persze sokkal tovább, két hosszú esten át tartott. Annak csak a rezüméje ennyi. El is búcsúztunk egymástól anélkül, hogy érdemben válaszolt volna: kitől hallotta ezeket. Vállat vont: senkitől, ő tudja. És becsületesen a szemembe nézett, amikor keményen kezet fogtunk.
Bennem meg felhorgadt a kérdés: de nem az, hogy hol rontottuk el? Mert elrontottuk. Az igazi kérdés nyugtalanít azóta: lehet, hogy 20 évesen én is ilyen ostoba egyszerűen kezeltem az akkor is bonyolult világot? Istenem, lehet, hogy ötven éve én voltam ez a fiatalember?
A lelkiismerettől is vezérelve kiszaladtam a folyosóra és utána kiabáltam: fiam, soha ne higgy annak, ami egyszerűnek látszik!
Nem hiszem, hogy meghallotta.