Ahol a part szakad

Ijesztően feledékenyek az emberek. Nézem a televíziót, olvasom az újságokat és tudomásul veszem, hogy szakad a löszpart Dunaújvárosban. Nem először.
Mielőtt történelmi távlatokba bonyolódnék, el kell mondani, hogy az omlás jelenlegi helye, a város Táborállás nevű része, nem tartozik az épített /Sztálin/városhoz. Félre tehát a közvetlen politikai következtetésekkel!
A magas löszpart Dunapenetele község fölött, nem először csúszik el a Duna irányába. Évszázadokkal ezelőtt is, később is följegyeztek hasonló eseteket. Más lapra tartozik, hogy - ezúttal nem részletezett történelmi okokból - 1950-ben ide rendelték felépíteni az Első Ötéves Terv büszkeségét, a Dunai Vasművet és az első szocialista várost. Valami azért gyanús lehetett a helykijelölést illetően, mert ide hívtak egy állítólag Polsin nevű szovjet talajmechanikus mérnököt, aki hümmögött és látva a megmásíthatatlant, leírta, hogy a talajösszetétel „kellő elővigyázattal alkalmas az építkezésre”. Viszont óva intett a talajvízszint emelkedésétől: azt ajánlotta, hogy árok, gödör 24 órán túl véletlenül se maradjon nyitva. Kell-e mondani, hogy a nagy sietségben ez utóbbit soha senki nem tartotta be. Sok más előírást sem.
És a következmény: már 1950 nyarán az alsó parton felhalmozott sóder alatt megmozdult a föld, 1951-ben a mai Liszt Ferenc kert mögött, mintegy 40 méter hosszan tíz méter mélyre szakadt le a felső part él. A fekete leves 1964 február végén következett, amikor a Radarnak nevezett barakktábor fele szállt alá és ami kegyetlenebb, a Dunai Vasmű I. számú szivattyútelepe vagy ötven méterrel beljebb csúszott a Dunába. Szakadtak a hűtővizet szállító egy méter átmérőjű csövek, megbillentek a Barátság városrész (part élhez közeli) emeletes házai. A kormány katasztrófa sújtotta területnek nyilvánította a környéket és a további nagyobb károk (nem különben a szörnyű blama) elkerülése végett hosszú éveken át összesen 1 milliárd (akkori) forintot invesztált a partvédelemre. A felső parton 200 talajvíz szint ellenőrző kutat fúrtak az anyagrétegig, rendszeresen szivattyúzták a talajvizet, a Dunában épített kazettákkal (terméskővel és kohósalakkal) megtámasztották a partot, teraszokat építettek a magas partfal helyén, és megfogadták, hogy: soha, de soha többé ellenőrizetlenül elfolyó, ellappangó, becsatornázatlan vizet.
És akkor alig pár évtized múltán az eredendően hét végi pihenésre, kertészkedésre használt Táborálláson valaki, valamikor, valakiknek családi ház építésére adott engedélyt, vezetékes vízellátással, szennyvíz csatorna nélkül. Elég lesz egy emésztő gödör (amihez a szippantót vagy ki hívják vagy nem). A gödörből majd úgyis elszivárog a víz. El is. A lösz könnyen átereszti, egészen az agyagrétegig, amelyen pedig előbb vagy utóbb majd elcsúszik a part - a Duna felé.
Utóbb olvasom, hogy a közeli Kulcs községben is leszakadt a magas part egy darabja. És tudom, hogy Kulcson is van vezetékes víz, de nincs szennyvízcsatorna és ott is egyre többen lakják állandóan az eredetileg nyaralónak épített házakat.
Hát, ez van.
Mert mi mindent könnyen elfelejtünk. Mi biztosan nagyon messziről jövünk.