Csütörtökön mondom:
Ahhoz a generációhoz tartozom, amelynek tagjai lelkesen
olvasták, mit olvasták, falták, a Timur és csapata című, természetesen szovjet
témájú ifjúsági regényt. Próbáltuk volna ne! Akkoriban ezzel volt tele a világ,
ezt kaptuk kiváló úttörő-munkáért (micsoda hülye fogalom!), a „Jó tanulásért”
oklevél mellé, talán még a karácsonyfa alá is. Más, 12-13 éves gyerekeknek
szóló, új kiadású könyv nemigen volt a boltokban. A könyvtárakban sem. Ha volt,
ennél csak rosszabb volt. Némi ideológiai-politikai erőszak következményeként Arkagyij
Gajdar ugyanis kitolta Jules Vernét a piacról, Timur meg legyőzte a Grand
kapitány gyermekeit. Időlegesen.
A kapitány gyermekeinek tengeri
kalandjait amúgy sem tudtuk volna kopírozni, eljátszani, Timurt és csapatát
lényegesen könnyebb volt. Minden falusi (városi) iskolában (téren, utcában)
volt legalább két-három Timur és két-három csapat, akik jobb híján egymással
harcoltak. Mondom, jobb híján, minthogy az eredeti Timurék a szovjet-finn
háború idején afféle informális hátországi jó szolgálatot teljesítettek:
frontra vonult katonák idős szüleit, családját támogatták, bevásároltak, vizet
hoztak, leleplezték a rossz embereket stb. Az én kiskamasz koromban már nem
volt háború (segítségre szoruló azért bizonyára lett volna), de bandát és hozzá
harcot, kalandot azért szerveztünk magunknak. Hírláncot építettünk, zászlót
varrtunk, orosz neveket adtunk egymásnak, kiosztottuk a tisztségeket,
bunkereket ástunk, titkos terveket szőttünk, örökké szervezkedtünk, és ha már
eluntunk üldögélni a magunk ásta bunkerban, verekedtünk a másik Timurok másik
csapataival. Csináltunk magunknak ellenséget. Az különösen tanulságos lehetett,
midőn a halastószéli Timur és csapata megharcolt az újfalusi Timur és
csapatával a máskülönben áldott karácsonyok előtti betlehemezés területi
identitásáért.
Pszichológusok a tudói, megmondhatói, hogy a bandázás
kifejezetten a kiskamaszok életkori igénye. A magyarázatot is pszichológusokra
bíznám: milyen múló lelki állapot (tünet?) leképeződése az éretlen fiúk körében
annyira kedvelt ellenfél kereső, vetélkedő csapatba szerveződés. Közösség
helyett, csapatot! És milyen természetes (szükségszerű) személyiségfejlődés,
társadalmi tapasztalat -érés következtében múlik el ez a jellegzetesen kamaszos
kényszer. Jó esetben! S ha nem múlik, akkor miért nem. Az meg tényleg alapos
pszichoanalízist kíván(na), hogy bizonyos felnőttek miért regrediálnak erre a kamaszos
színtre, és toboroznak folyton csapatot.
De, hogy mindez miről jutott eszembe?! A fene se tudja. Lehet,
hogy nekem is szükségem volna egy jó pszichiáterre. A régire.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése