Já dumaju sto

Megfigyelték, hogy majd’ minden hivatásos megszólaló, sőt szószóló, úgy kezdi a riporteri kérdésre adandó választ, hogy ő úgy gondolja?
Nahát, én meg úgy gondolom, hogy az így kezdődő mondatok után többnyire biztosak lehetünk abban, hogy az illető nem azt gondolja, amit mond. Hanem éppen ellenkezőleg, tudatosan, vagy ösztönösen - az átkosbelieket, sőt az egykori nagy szovjet példaképeket, másolja, akik szintén szerettek időt nyerni a válasz előtt. Következésképpen minden mondat elejére oda biggyesztették, hogy: já dumaju sto, aztán végül ritkán lett úgy, ahogy gondolták. Néha szerencsére, néha meg sajnos.
Egyetlen markáns kivételre emlékszem a múltból. Talán mert már akkoriban is gyanúsan más volt, mint a többi. Grósz Károly (ki emlékszik e névre?) az én úgy gondolom helyett rendszerint azzal indította a mondatot, hogy: meggyőződésem. Más kérdés, hogy a meggyőződése általában nem jött be. Bár!
Az ánti időkben nagy divat volt a kitárgyalás meg a lerendezés is. Az elvtársak mindent kitárgyaltak, lerendeztek azután pedig gondosan levittek a dolgozók közé. Hogy erről mit, sőt miket gondoltak a dolgozók (oni dumajet sto) annak részletezése nem tartozik eme, máskülönben nagy ívű tanulmány témájához. Nem így a leülés!
Újkori nyilatkozók ugyanis egyre gyakrabban ígérték és ígérik, hogy senkinek ne legyen kételye, mert majd minden érdekelttel leülnek (tudniillik megtárgyalni azt, ami az érdekeltekre is tartozik). A távoli történelemből magammal hurcolt naiv jóindulattal el is hiszem, sőt ja dumaju sto mindez igaz, és csak remélni tudom, hogy azt sok-sok leülést, majd beszámítják.

A későbbi ítéletbe.