Csak ne volna annyira ismerős!

Azon kevesek közé tartozom, akik az ajándékba kapott könyveket (is) elolvasom. Na pláne, ha dedikáltak, ráadásul szülőföldemről hoznak hírt. Most jutottam hozzá a jeles délvidéki helység Kishegyes helytörténetéről írott opuszhoz. (Kiadták 2002-ben Újvidéken, magyar nyelven.) Benne van az 1849. július 14-i, Hegyesi Csata históriája. Még pontosabban, a csata magyar hőseinek dicsőségére felállított emlékoszlop(ok) viszontagságos története. Nagyon tanulságos!
A vereségéhez közelítő 1848-49-es forradalom és szabadságharc egyik (talán utolsó) győztes csatáját Guyon Richard magyar (máskülönben skót köznemes) tábornok vívta Jelasity horvát bán szerb és osztrák csapatai ellen. Az ellenség a Ferenc csatorna felöl támadott, a mieink meg nagy ravaszul a Kishegyes, Szeghegy és Feketehegy települések között három oldalról fogadták őket. Győztek a magyarok. Meg is jött a levél a már Szegeden tartózkodó Kossuth Lajostól Guyon tábornoknak címezve: Drága tábornok úr. Fogadja a haza forró háláját a Tizennegyediki dicső fegyvertényéért…”
De nem a győzelemről vagyok mondandó, hanem arról, hogy 25 év múltán (tudjuk közben voltak a megtorlások, kivégzések stb., már ahogy szoktak lenni errefelé) szóval 1874-ben Kishegyesen elhatározták, hogy az elesett hős honvédek és a lezajlott Hegyesi Csata emlékére szobrot emelnek a „Hegyes, Szeghegy, Feketehegy, Verbász közti országutak összefolyásánál”. Na de nem addig van az! Mert, hogy Szeghegy és Feketehegy azonnal protestált a tervezett emklékmű elnevezése miatt, mondván: még hogy Hegyesi a Csata. És majd így kerül bele a történelemkönyvekbe? Amikor éppen úgy nevezhetnők feketehegyinek és szeghegyinek is, lévén a magyar csapatok egy-egy része éppenséggel Szeghegy meg Feketehegy felől támadt az ellenségre.
Ugye tudják, hogy mi történt? Kilenc évig semmi. Néhány újabb vádaskodás és tanúskodás után, legközelebb 1886-ban a hegyes-feketehegyi vasútállomáson ült össze az 1874-ben már megalakult bizottság. Az időközben elhunyt tagok helyett újakat választottak és 1887. július 17-én már fel is avatták az emlékművet.
Igen ám, de a szeghegyiek ebbe nem nyugodtak bele. Felkért szakértőkkel ásatásokat folytattak és – mi sem természetesebb, hogy - megállapították: a csata nem is a hármas határban folyt, hanem éppen hogy a szeghegyi szőlők alatt. Vagyis Szeghegyi volt az emlékezetes csata nem pediglen Hegyesi. Hamar összeadták a szükséges pénzt és nemsokára még egy, egy új emlékmű is nyújtózott a magasságos ég felé. Az avató ünnepségen megjelent a község egész intelligenciája, a dalárda elénekelte a Himnuszt, délben az olvasóegyletben lakoma volt, este közvacsorával fejezték be az ünnepséget.
Aztán 1918 novemberében jöttek Bojovics Vojvoda szerb hadai és eldöntötték a vitát. (Nem véglegesen, mert 82 év múltán, 2000. július 28-án az egyik obeliszket újra felállították.)
Hát, eddigelé ez történt a győzelemmel „a Hegyes, Szeghegy, Feketehegy, Verbász közti utak összefolyásánál”.