Csütörtökön mondom:
Jól emlékszem? Az Antall-kormány
belügyminisztere (manapság a haza bölcse szerepében) mondta hajdan, hogy a politikát jó arcú vidéki fiatalokkal
kell feltölteni. A szándék, és a szándék következménye könnyen ellenőrizhető.
Csupán végig kell nézni a készleten. (Itt említeném meg, hogy a nagy magyar közbeszédben
és közéletben szinte mindig összekeverik a következményt az eredménnyel.)
Jóakaróim kivétel nélkül óva intenek
attól, hogy újságban, fényképeken, tévé képernyőn, óriás- és kisebb plakátokon
sűrűn megjelenő férfiakat és nőket, hölgyeket és urakat személyes ismeretség
nélkül, csupán felém mutatott arcuk (lásd a belügyminiszteri mondást), egyszerű
rokonszenv, szimpátia alapján próbáljak megítélni. Az ember persze
gyarló és minden intelem ellenére mégis csak próbálkozik. Hajlandó, sőt képes, csak
úgy ránézésre véleményt alkotni ezekről az ismerős ismeretlenekről. Sőt,
próbálja megérteni - illetve nem érteni – az illetők üzleti, társadalmi, szerelmi,
politikai stb. sikereit. Amely sikerek, vagy mik a láthatóság és
közvélemény elé cincálják őket.
Tudom, ahogy az ízlésekről (de gustibus non
est disputandum), a személyes szimpátiáról/rokonszenvről sem szabad, nem is
érdemes vitatkozni. A hamari véleményalkotás, pszichiátriában is fel-felbukkanó,
jogtalanságát elismerve, mégis csak lehet valami az arcról alkotott
ítéletekben. Lásd még a jóarcú és
rosszarcú dichotómiáját, vagy a közkeletű bölcsességet, miszerint 40
éves életkora fölött mindenki felelős az arcáért. Ha pedig felelős, akkor miért
ne lehetne véleményünk azokról, akiknek arcára már végérvényesen kiült a
jellemük, az érdemtelen jólét, a gőg, a sunyiság, netán a butaság. Azokról, akiknek
arcát akár egyik, akár másik oldalról, plakáton, újságban, pártban már meguntuk.
És akkor még nem is szóltam arról, amit a meguntak mantráznak, miközben az
arcukról messzire ordít, hogy maguk sem hiszik azt, amit hirdetnek. Ha pedig elhiszik,
az még rosszabb. Az árulkodó tekintetről (szem a lélek tükre) ne is
beszéljünk!
Beszéljünk inkább az önhittségről, a kiválasztásban
képzelt tévedhetetlenségről, ami manapság például óriásplakátokról integet
felénk, egyszerre hirdetve, illusztrálva az arc jelentőségét és a növekedési
hitel előnyeit. Nos, a hatalmas, természetellenes színűre sikeredett veknit ölelő
fiatalembertől nemhogy kenyeret nem vennék, de alighanem egy igényes eb is
gondolkodóba esne: elfogadja-e kezéből a kolbászt.
1 megjegyzés:
Ez nagyon jó!!!
Putricselli
Megjegyzés küldése