Kinek a felesége

Senkinek nem voltam a felesége. Valakinek sem. Érdek nélküli kívülállóként futtatom hát az eszemet a feleségek státuszáról, mert tudom, hogy senki felségnek nem lehet könnyű. Hát még valakiének! Az utóbbi szót akár nagybetűvel is írhatnám. Hogy megkönnyítsem az áthallást.
A mai – de alighanem a minden eddig volt - magyar társadalom férfiközpontú. Gondoljunk csak az abszurd –né formulára. Ezúttal mégis a legfrissebb (szerintem szerencsétlen) kitörési kísérletre utalok, ahol a kereskedelmi televízió izgága műsorvezetője mezítelen altestét egy tiszteletre méltó tudós matróna takarja le - természetesen a nők egyenjogúsítása nevében. A magyar nő évtizedes (-százados) sorsa, hogy - néhány üdítő kivételtől eltekintve - valakinek a felesége legyen. És ebben a státuszában próbáljon meg közéletileg viselkedni: a férje mellé állni, netán eléje tolakodni, vagy mögé bújni, háttérből irányítani, esetleg ízlést tévesztő szerepekben tetszelegni. A Valaki feleségének etikájáról lennék mondandó. Mert, hogy erről honilag nem sokat tudunk. (A külföldi példák meg – Tito Jovánkája, Peron asszony, Hillary Clinton – túl messzire vinnének.)
Az átkosban – emlékszünk - az elvtársaknak kvázi nem is volt felesége. Családja se. Noha volt. Igazi bennfentesnek számított, aki tudta, hogy Valakinek van, és hogy hol parkol a neje. Ilyen jól értesült volt pl. a magyar televízió kiérdemesült, majd gyorsan konzervatív országgyűlési képviselővé avanzsált félvezetője, aki hetente és főleg hangosan közölte a szerkesztőségben, hogy: ha keresnek, a Kádár elvtársnőnél vagyok. Kádárné történetesen a tájékoztatási hivatalban üldögélt. Gondolom, elvégezte, amit rábíztak. Ma sem tudom, egy munkahely számára átok, vagy áldás volt-e, ha valamelyik országos, megyei, vagy akár csak városi főnök felesége náluk töltötte el a napi nyolc órás munkaidőt. Nem kizárva a lehetőséget, hogy tisztességesen dolgozott. De azt sem, hogy piti kis szereptévesztésekben elégült ki.
Megboldogult kollégám Ősz Feri története következik. Akkoriban éppen egy művelődésházba „deportálták”, mert újságíróként rosszul viselkedett. Pestre utaztak volna a művelődési osztály vezetőjével. A hivatali autó már kiállt a művház elé. Közelgett az indulás ideje, az osztályvezető késett. Feri felhívta telefonon a lakásán, hogy megkérdezze, hazaugorhatna-e a kocsival, mert otthon felejtette az igazolványait. A feleség vette fel a kagylót.
Feri: Csókolom beszélhetnék D. elvtárssal.
Feleség: Fürdik.
Feri: Pardon, köszönöm.
A beszélgetés még háromszor megismétlődött, szó szerint ugyanígy. D. elvtárs hosszan szeretett fürdeni. Végül az asszony unta meg a dolgot és rákérdezett:
Feleség: Miért keresi a férjemet, Feri?
Feri: Engedélyt szeretnék kérni tőle, hogy a kocsival hazaugorjak egy pillanatra, stb, stb.
Feleség: Oh, hát ahhoz nem kell a férjem, azt én is e n g e d é l y e z h e t e m. Menjen csak.
A feleség alighanem reggeli pongyolát viselt. De hogy zsinóros mellény nem volt rajta arra esküdni mernék.