Csütörtökön mondom:
Aki megélt már egynéhány virágvasárnapot, (felénk így mérték a
múló éveket, és a jókívánságokat is: érj még 40 virágvasárnapot!), szóval
bizonyos életkorban az ember nem tud csak úgy, emlékezés, érzelem és szó nélkül
átsuhanni a hegyeshalmi közúti országhatáron. Ránéz az elhagyott, pusztulásnak
indult határőrségi és vámügyi épületekre és eszébe jut a dugdosott, nyomorult
kis fekete dollár meg schilling. Visszafelé jövet a hazacsempészett zsebmagnó.
Meg az oda-vissza kötelező gyomorgörcs. A régi felismerés is: úristen, hol
vagyunk mi ezekhez képest?! Bécs a mennyország volt.
Úgy első látásra ma is az.
Süt a Nap – és az ember hajlandó azt hinni, hogy itt mindig süt
– ha a meteorológiai jelentés alapján jól választja ki az egynapos látogatás dátumát.
Bécsbe utazván kicsit ma is ünnep. Egyszerű beidegződés. Rövidke idejüket kötelező
ajándékvásárlással is kurtítják a magyarok. Pécsről (Debrecenből stb.) senkinek
nem jutna eszébe, hogy ajándékot hozzon a rokonoknak. Bécs, kilométerben mérve,
alig van távolabb, de a Mozart-golyó (kicsit drágább, mint itthon) vagy más
ajándék szinte kötelező.
És kötelező hagyomány a csodálkozás is: mennyivel tisztább,
mosolygósabb, udvariasabb a város, béke, nyugalom, tisztesség, rendezettség
stb. Hiába na, Bécs az Bécs. Mert! Honnan is tudná az egynapos kiránduló magyar, aki nemhogy
bécsi, de hazai újságokat sem olvas – hogy itt Ausztriában a rasszista, jobboldali
Szabadság párt a legnépszerűbb (25%), hogy a párt Európai Unióba készülő prominens
politikusa Mölzer az Uniót egyenesen a Harmadik Birodalomhoz hasonlítgatja. És
dühösen konstatálja, hogy Bécsben már túl sok az idegen, és igazi bécsiek már
csak az öregek otthonaiban vannak.
A látogató pedig, felszínes (pozitív) élményei birtokában leül csodálkozni
a strasszéra települt teraszon és kér egy narancslét. Háromféle is van: 3,10,
3,70 és 5,60 euróért. Az előbbi kettő nyilván valami sárga lötty, az utóbbiról
pedig írva is van, hogy frissen facsart, rostos. Ezt kéri. A pincérfiú jön. A sárga löttyöt hozza. Mindegy. A magyar
fizetne. A pincér tartja a markát: 5,60. Számla nélkül. (A szomszéd asztalnál sem
adott.) A szép bécsi világban csalódni készülő magyar szóba hozza, hogy ez
bizony a gyengébb minőségű lé volt. A pincér állítja az ellenkezőjét. A vita tárgya
már nem hívható elő. Akkor a csalódott magyar legalább a számlához ragaszkodik.
A pincér durcásan el, és hozza: 5,60-ról.
Hazafelé a kocsiban a magyar igazít valamit a Bécsről alkotott évtizedes
véleményén. Hát, mégsem mennyország!? Aztán arra gondol, hogy a pincérnek fekete
haja volt. Lehet, hogy vendégmunkás, nem is igazi bécsi.
Igazis! Igazi bécsiek már csak az öregek otthonában vannak.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése