Mosolyország

Csütörtökön mondom:

Valami baj van velem. Az utóbbi időben figyelni kezdtem az arcizmaimat. Nevezetesen, hogy mikor mosolygok, amikor pedig. Na jó, sírni azért nem volna kedvem, de igazából mosolyogni sem.

Valamikor nagyon régen, (1978-79 lehetett talán) egy zalaegerszegi közintézményben várakoztam és unalmamban nézegetni kezdtem a falra akasztott, gondosan bekeretezett fényképeket. A folyosói dekorációt. (Emlékszik még valaki erre a szóra/fogalomra? Kisiskolás koromban az osztálytermet is folyton dekoráltuk. Piros kartonpapírból kivágott betűkből kiraktuk az aktuális jelmondatokat: „Nem rés vagyunk, hanem erős bástya” meg „Szövetkezés a falu jövője”, „Tiéd az ország, magadnak építed” stb., szóval ilyen bölcsességeket szúrtunk/ragasztottunk a hófehér ártatlan falra. Néha egy-egy portrét. De vissza a mosolyokra!)

Az egerszegi intézmény falát csupa-csupa Kádár János fényképpel díszítették. A beállítás és a téma is görcsösen visszaköszönt: Kádár János a nép között. Valamely megyei látogatás több állomásán készülhettek az egyforma fotók. A főalak ugyanaz, csak az őt körül vevő nép(ség) változott. Felteszem, minden felkeresett faluban, minden üzemben, mindenki szerette volna magát lefényképeztetni a főnökkel.

A folyosói felfedezés pedig oda konkludált, hogy az A/3-as, A/4-es méretű, fekete-fehér képeken Kádár barátságosan, de inkább elgyötörten néz (hát, ami azt illeti 1979 táján ez utólag már érthető is), körülötte a népek pedig szüntelenül (szervilisen?) mosolyognak, de mindenki ám, még azok is, akik a főnök mögött állnak. 10-12 egyforma fotó, ugyanennyi helyszín és ennyiszer 14-16 ember, mindahány, aki ráfért a képre (talán még tülekedtek is) egyformán: mosolyog.

Volt egy (korán elhunyt) barátom, aki a rendszerváltás hajnalán afeletti lelkesedésemet -  hogy lám a rendszerváltó elit, a vezérek a pesti nyóckerben, a Baross utcában meg a kilencedikben, a Mester utcában laknak, - azzal hűtötte le, hogy, nana, majd nézzem  meg 10 év múlva hol fognak lakni a nevezett urak. Naná, hogy a Rózsadombon. Azt is mondta, hogy máskülönben csak akkor kezdjek komolyan aggódni, ha majd az éppen aktuális vezetőről készült fényképeken a körötte álló alattvalók mindegyike kényszeresen mosolyog.

Hm. Kezdhetek?  

 

 

És lelőtte

Csütörtökön mondom:

Szenvedélyes vita folyik (talán) országszerte. Arról,  hogy vajon a demokratikus pártoknak szabad-e, érdemes-e (lesz-e, volt-e) egy asztalhoz ülni és vitatkozni a Jobbikkal. Vannak igennel és nemmel kezdődő, elfogadható vélemények. Az is vita tárgya, hogy vajon jól tette-e bizonyos Kálmán Olga, amikor Jobbikos képviselőt hívott az ATV beszélgetős műsorába.

A kérdés sine qua non-ja, lényege, hogy primitív, könnyen befogadható, szélsőséges vélemények, ostobaságok ellen egyáltalán lehet-e (szabad-e) józan, okos érvekkel hadakozni (vitázni).

Kinek lenne joga ezt eldönteni? És mi módon? Nem tudom miért (de tudom) nekem folyton egy Örkény Egyperces jut az eszembe.

 „ In memoriam dr. K.H.G.

-Hölderlin ist ihnen unbekannt? – kérdezte dr. K.H.G., miközben a lódögnek a gödröt ásta.

-Ki volt az? – kérdezte a német őr.

-Aki a Hyperion-t írta – magyarázta dr. K.H.G. Nagyon szeretett magyarázni. – A német romantika legnagyobb alakja. És például Heine?

-Kik ezek? – kérdezte az őr.

-Költők – mondta dr. K.H.G. – Schiller nevét sem ismeri?

- De ismerem – mondta az őr.

- És Rilkét?

- Őt is – mondta a német őr és paprika vörös lett, és lelőtte dr. K.H.G.-t.”

A titok

Csütörtökön mondom:

Jót, s jól – tudjuk – ebben áll a nagy titok. A jót  élet-hosszan (és reménytelenül) keresgéljük. Többnyire a magunk gyönyörűségére. Persze, hogy nem-, vagy csak későn találjuk meg. A boldog házasság titkáról van szó. A titok ismerete nélkül pedig az ember, boldogtalanul jár-kel a világban, hun házasodik, hun meg elválik és közben különbféle gyerekeket csinál, mígnem elvetődik egy közönséges piacra, ahol a földre dobott nagyobbacska papírdobozból csekély 300 forintért árulják. A titkot. Egységáron. Moldova György jobb sorsra érdemes Ferencvárosi koktél-ja és a Szocializmus építésének aktuális kérdései mezőgazdasági tanfolyamok számára című nagysikerű alkotás is pontosan ennyibe kerül. Mármost magára vessen az, aki e jelentős művek közül nem a Boldog házasság titka címmel csábító könyvet választja. Jóllehet már késő, de azért mégis.

Mostanság, amikor a házasság (boldog) kérdése éppen nemzetpolitikai jelentőséget nyer, amikor magyaros szerénységgel éppen követés(ünk)re szólítjuk fel Európát, senki sem csodálkozhat azon, hogy az egyszerű piacjáró, friss magyar eper helyett (mint fuldokló a szalmaszál után) éppen a boldog házasság titkai után kap(kod). Háromszázat a hülyének is megér, kivált, hogy megjelenése idején 4,80 pengőt kértek érte. Amely pénzegység/ár azt is bizonyítja, hogy eleinket is mélységesen foglalkoztatta ez a generális titok.

Senki ne csodálkozzon hát, ha az ember minden eddigi kudarcát feledve késlekedés nélkül ráveti magát az általános boldogság eme fontos részletére, és rögvest közkincsé is tesz néhány bölcs észrevételt és jó tanácsot - a boldog házasság titkait illetően. Tehát: kelt, 1940.

1.A férj ne feledje el a napi borotválkozást, a napi kétszeri fogkefélést és a gyakori fehérneműváltást. (21.oldal)

2.Eleve ne vegyük feleségül Zizit, bármilyen sikeres táncosnő is a Moulin Rouge nevű műintézetben. (29)

3. Ha van rá mód, a házastársak az év egy bizonyos részét töltsék külön-külön. Minél vagyonosabb a házaspár annál kevesebb időt töltsenek egymással. (88)

4.Kártyázás közben gyakran előfordul, hogy finom disztingvált úrinők elveszítik önuralmukat. Házastársak tehát ne üljenek össze egy partiba. (104)

5.Az a tény, hogy a menyasszonynak nem élnek a szülei (árva lány) óriási előnyt jelent a házasság későbbi boldogságát illetően. (119)

6.A cselédet véletlenül se hívjuk tanúnak a családi vitákhoz. Már ha van – családi vita. És cseléd.(151)

A rezüméből első látásra kiviláglik, hogy e fontos kérdésben eleink éppen olyan tanácstalanok voltak, amint utódaink is lesznek.  

Jeles napok

Csütörtökön mondom:

A jeles napokat - egyházi, állami, és más közmegegyezéses ünnepeket - többnyire készen kapjuk a naptárból. Vannak tradicionális, családi, személyes ünnepek is, születés- és névnapok, évfordulók. Aztán vannak – ha vannak – egészen hétköznapi hétköznapok, amelyeket csak úgy bolondságból(?) őriz, és valamiféle titkos ünneppé emel a magán emlékezet. Vagy ne lenne bolondság pontosan emlékezni arra, hogy évtizedekkel ezelőtt mi történt mondjuk egy másoknak közömbös április kilencedikén? Én magam vagy negyven számomra fontos (emlékezetes) napot tudnék felsorolni az évi 365-ből. Nem rossz arány. Persze az emlékek tartalma sem mindegy.

Kedvelt társasági szórakozás visszafejteni az ismétlődő jeles napok történéseit. Meddig ér az emlékezet, például a május elsejéket illetően? Baráti körömben 1948-al győztem.  Elmesélem.

Nem lehetett később, mert még tábori mise is volt (apám ministrált) a Kincses erdőben, ahová kivonult a  falu népe majálisozni. Kidobolták, hogy mindenki hozzon magával kislábast, vagy csajkát. Kanalat is, mert ingyen gulyás-osztás lesz megvalósítva. (Akkoriban kétféle csajka volt ismeretes a faluban úgymint Horthy-mintájú lapos, és a szovjet katonák által elhagyott orosz-mintájú öblös.)

A tisztás füvén (igényesebbek leterített lópokrócon, esetleg másra már nem való zsákon) ülve, mise után kollektíven kanalazott a falu népe. És várta a délutánra ígért programot. A bemutatót. Jött is, a kiskunhalasi vasutas sportkör ifjú ökölvívóinak képében. Kötelekből hamarvást ringet kerítettek, kesztyűt húztak és szorgalmasan püfölni kezdték egymást, de inkább csak el-elhajolgattak az ütések elől. Bámult a nép, mert ilyet még soha nem látott. Aztán jött a nagylelkű ajánlat, nevezetesen, hogy a vállalkozó kedvű helyi ifjúság is kipróbálhatja magát. Persze a halasiak ellenében. Voltak híresen verekedős, erős legények a faluban. Na, pláne néhány fröccs után. Föl is húzták a kesztyűt. Laposra is verettek a vasutasok által. Kacagtak is rajtuk a kárörvendők, meg a lányok. Forrt is bennük a méreg. Mert nem addig az! A ringben elpüföltek alkonyórán botokkal felszerelve az erdőszélen megvárták a hazafelé induló győzőket. Helyre is állt a rend. És a tekintély. A vasutasok pedig – futva-menekülve elérték az esti vonatot. A következő évben (1949) már nem rendeztek tábori misés május elsejét a Kincses erdőben.

Aligha a halasi ökölvívók és a helyi legények erdei kalandja miatt.  

 

Rosszarcú jóarcúak

Csütörtökön mondom:

Jól emlékszem? Az Antall-kormány belügyminisztere (manapság a haza bölcse szerepében) mondta hajdan,  hogy a politikát jó arcú vidéki fiatalokkal kell feltölteni. A szándék, és a szándék következménye könnyen ellenőrizhető. Csupán végig kell nézni a készleten. (Itt említeném meg, hogy a nagy magyar közbeszédben és közéletben szinte mindig összekeverik a következményt az eredménnyel.)

Jóakaróim kivétel nélkül óva intenek attól, hogy újságban, fényképeken, tévé képernyőn, óriás- és kisebb plakátokon sűrűn megjelenő férfiakat és nőket, hölgyeket és urakat személyes ismeretség nélkül, csupán felém mutatott arcuk (lásd a belügyminiszteri mondást), egyszerű rokonszenv, szimpátia alapján próbáljak megítélni. Az ember persze gyarló és minden intelem ellenére mégis csak próbálkozik. Hajlandó, sőt képes, csak úgy ránézésre véleményt alkotni ezekről az ismerős ismeretlenekről. Sőt, próbálja megérteni - illetve nem érteni – az illetők üzleti, társadalmi, szerelmi, politikai stb. sikereit. Amely sikerek, vagy mik a láthatóság és közvélemény elé cincálják őket.

Tudom, ahogy az ízlésekről (de gustibus non est disputandum), a személyes szimpátiáról/rokonszenvről sem szabad, nem is érdemes vitatkozni. A hamari véleményalkotás, pszichiátriában is fel-felbukkanó, jogtalanságát elismerve, mégis csak lehet valami az arcról alkotott ítéletekben. Lásd még a jóarcú és  rosszarcú dichotómiáját, vagy a közkeletű bölcsességet, miszerint 40 éves életkora fölött mindenki felelős az arcáért. Ha pedig felelős, akkor miért ne lehetne véleményünk azokról, akiknek arcára már végérvényesen kiült a jellemük, az érdemtelen jólét, a gőg, a sunyiság, netán a butaság. Azokról, akiknek arcát akár egyik, akár másik oldalról, plakáton, újságban, pártban már meguntuk. És akkor még nem is szóltam arról, amit a meguntak mantráznak, miközben az arcukról messzire ordít, hogy maguk sem hiszik azt, amit hirdetnek. Ha pedig elhiszik, az még rosszabb. Az árulkodó tekintetről (szem a lélek tükre) ne is beszéljünk!

Beszéljünk inkább az önhittségről, a kiválasztásban képzelt tévedhetetlenségről, ami manapság például óriásplakátokról integet felénk, egyszerre hirdetve, illusztrálva az arc jelentőségét és a növekedési hitel előnyeit. Nos, a hatalmas, természetellenes színűre sikeredett veknit ölelő fiatalembertől nemhogy kenyeret nem vennék, de alighanem egy igényes eb is gondolkodóba esne: elfogadja-e kezéből a kolbászt.

Szex és szoc

Csütörtökön mondom:

Fontos, mondhatni hiánypótló könyv jelent meg nemrég. Két ígéretes fiatal közíró próbálkozik azzal, amit náluknál valamivel avatottabb szerzőknek már régen el kellett volna végezni. A könyv címe ugyanis: Szex és szocializmus. A szocializmusnak nevezett társadalmi formációt az elmúlt 25 évben sokan, sokfelől és sokoldalúan elemezték, kivesézték. A boncnokok azonban valahogy megfeledkeztek a nemek egymáshoz való viszonyának, a nemi erkölcsök változásának tanulmányozásáról. Mindközönségesen szólva a szexről. Nem is értem. Erre a tanulmányra (a dialektikus materializmusból tudjuk, ha tudjuk, hogy nem minden változás fejlődés) napjaink problémáinak jobb megértéséhez is szükség lenne. Talán.

A Kossuth-klubban rendezett bemutatóra, alighanem, mint a korábban (1981, 1985) megjelent, akkor botrányosnak számító könyvek szerzője (Színlelni boldog szeretőt. Hazudni boldog hitvest - Magvető Kiadó) kaptam meghívást. A túl sokat ígérő, nagyot markoló cím olvastán komoly, elemző gondolatébresztő,  netán önkritikus vitát, beszélgetést reméltem. Végtére is, harminc-ötven év múltán illene feltárni  a pártállam és az általa befolyásolt állampolgárok változó viszonyát, már ami az elvárt, valós és titkos szexuális viselkedés ellentmondásait illeti. A könyv meg sem kísérli ezt. Ehelyett áradó bőséggel foglalkozik, igaz fontos, de partikuláris részletekkel. Történetesen, hogy különböző sajtótermékeken keresztül (pl. Nők Lapja, Ifjúsági Magazin, Magyar Ifjúság) a politika, hogyan próbálta szánalmas, utóbb nevetséges eszközökkel befolyásolni a kialakult valóságot. Másfelől, lassan-lassan hogyan próbált megalkudni a megmásíthatatlannal. Azzal, amit valójában elfedni akart, amit a szocializmus túlszabályozott világában az emberek akkoriban egyre többször az utolsó önmegvalósító kalandnak neveztek.

A könyv kvázi sajtószemléjéhez igazodva, a mögöttest akárcsak felkarcoló, megérintő vita tehát elmaradt a bemutatón. Mindössze néhány, mára kacagtató részletről (szállodai kétágyas szobát csak házaspárok kaphattak, milyen volt az első magyar „vad” nudizás, vagy a korabeli prostitució, stb.) adomáztunk. Szükségszerűen elfelejtettünk, a lassan bár, de mégis csak változó/gyengülő politikai rendszer különböző szakaszainak szocialista erkölcsről alkotott dogmái mögé tekinteni. Inkább csak kukucskáltunk. Újra csak elmulasztottunk egy lehetőséget. A könyv leendő olvasói (meglepően sokan voltak a bemutatón) jókat derültek a legendás Veres Pali bácsi (Magyar Ifjúság) üzenetein, de szinte semmit sem tudtak meg (tőlünk) abból az átváltozásból, amit a magas tudományra hivatkozva, néha a végén már lehetett/szabadott szexuális forradalomnak is nevezni. Merthogy a szex -uális magatartás és a szocializmus kapcsolata 30-50 év alatt véletlenül sem volt homogén. Még csak egyenes vonalú sem.

De ugyan! Kinek jutna eszébe könyvet írni Szex és kapitalizmus címmel?!  

Bécsi narancs

Csütörtökön mondom:

Aki megélt már egynéhány virágvasárnapot, (felénk így mérték a múló éveket, és a jókívánságokat is: érj még 40 virágvasárnapot!), szóval bizonyos életkorban az ember nem tud csak úgy, emlékezés, érzelem és szó nélkül átsuhanni a hegyeshalmi közúti országhatáron. Ránéz az elhagyott, pusztulásnak indult határőrségi és vámügyi épületekre és eszébe jut a dugdosott, nyomorult kis fekete dollár meg schilling. Visszafelé jövet a hazacsempészett zsebmagnó. Meg az oda-vissza kötelező gyomorgörcs. A régi felismerés is: úristen, hol vagyunk mi ezekhez képest?! Bécs a mennyország volt.

Úgy első látásra ma is az.

Süt a Nap – és az ember hajlandó azt hinni, hogy itt mindig süt – ha a meteorológiai jelentés alapján jól választja ki az egynapos látogatás dátumát. Bécsbe utazván kicsit ma is ünnep. Egyszerű beidegződés. Rövidke idejüket kötelező ajándékvásárlással is kurtítják a magyarok. Pécsről (Debrecenből stb.) senkinek nem jutna eszébe, hogy ajándékot hozzon a rokonoknak. Bécs, kilométerben mérve, alig van távolabb, de a Mozart-golyó (kicsit drágább, mint itthon) vagy más ajándék szinte kötelező.

És kötelező hagyomány a csodálkozás is: mennyivel tisztább, mosolygósabb, udvariasabb a város, béke, nyugalom, tisztesség, rendezettség stb. Hiába na, Bécs az Bécs. Mert! Honnan is tudná az egynapos kiránduló magyar, aki nemhogy bécsi, de hazai újságokat sem olvas – hogy itt Ausztriában a rasszista, jobboldali Szabadság párt a legnépszerűbb (25%), hogy a párt Európai Unióba készülő prominens politikusa Mölzer az Uniót egyenesen a Harmadik Birodalomhoz hasonlítgatja. És dühösen konstatálja, hogy Bécsben már túl sok az idegen, és igazi bécsiek már csak az öregek otthonaiban vannak.

A látogató pedig, felszínes (pozitív) élményei birtokában leül csodálkozni a strasszéra települt teraszon és kér egy narancslét. Háromféle is van: 3,10, 3,70 és 5,60 euróért. Az előbbi kettő nyilván valami sárga lötty, az utóbbiról pedig írva is van, hogy frissen facsart, rostos. Ezt kéri. A pincérfiú  jön. A sárga löttyöt hozza. Mindegy. A magyar fizetne. A pincér tartja a markát: 5,60.  Számla nélkül. (A szomszéd asztalnál sem adott.) A szép bécsi világban csalódni készülő magyar szóba hozza, hogy ez bizony a gyengébb minőségű lé volt. A pincér állítja az ellenkezőjét. A vita tárgya már nem hívható elő. Akkor a csalódott magyar legalább a számlához ragaszkodik. A pincér durcásan el, és hozza: 5,60-ról.

Hazafelé a kocsiban a magyar igazít valamit a Bécsről alkotott évtizedes véleményén. Hát, mégsem mennyország!? Aztán arra gondol, hogy a pincérnek fekete haja volt. Lehet, hogy vendégmunkás, nem is igazi bécsi.

Igazis! Igazi bécsiek már csak az öregek otthonában vannak.