"-Tűrj, békességgel!"

Csütörtökön mondom:

Nagyon régen úgy volt, hogy sehogy. Az ember bement egy postahivatalba, vett egy bélyeget, föladott egy csekket, kijött és kész. Semmi élmény, tanulság, tapasztalás, következtetés.

Nahát, mára, sőt tegnapra, talán már tíz éve is, ez -minden káromkodás, átkozódás ellenére - egészen másként van. Egy postahivatali látogatás gazdag élményekkel, felfedezésekkel és társadalmi tanulságokkal szolgál.

Már a hivatalt övező park is látványos. Kezükben cédulát morzsolgató, révült tekintetű emberek ácsorognak, ám ennek egy leendő ügyfél nem tulajdonít jelentőséget. Amíg be nem türemkedik az ügyféltérbe, ahol egy okos masinából, három vagy több féle sorszámból választhat, és nem appercipiálja, hogy az ő számsorában éppen huszadik a várakozók között. Kimenekülhetne a parkba (íme az ácsorgók titka). Bent maradni azonban tanulságosabb.

Elmerenghet, hogy az amúgy is szűk tér vajon miért szatócsbolt, telepakolva un. gondolákkal, ahonnan csipszet, ropit, pörkölt kávét, pzs-t, gyerekjátékot, jubileumi pénzérmét, meséskönyvet, CD lemezt, esetleg zongorahúrt, lúdtalpbetétet, gumióvszert kínál (korrekt ügyintézés helyett) ügyfeleinek a magyar királyi posta. Újságos állvány is van. Kertészeknek, bogarászoknak, pecásoknak, bélyeggyűjtőknek, amatőr űrkutatóknak és kezdő urológusoknak szánt heti, de inkább havilapok porosodnak rajta. Ja, és van egy napilap is: Magyar Nemzet.

A sorsukba merült, megadón várakozók átlagéletkora bőven hatvan feletti, egymásra és a polcokra támaszkodó öreg, az öt székre hatszoros a túljelentkezés. Csökkentett rezsijét sárgacsekken utaló néne gondosan kiszámolt és véletlenül elszórt pénzét, rossz derekát ropogtatva keresgéli a gondolák alatt. A körülállók előzékenyen hajolgatnának az elgurult 200 forintok után, de itt mindenkinek rossz a dereka. Meg a kedve. Jé, még a dobozos Eduso alá is került egy. Fő hogy meglett. Helyre áll a rendetlenség.

Bőven van idő észlelni, hogy egy fényes tavaszi hétköznap délelőtt, milyen rosszul öltözöttek a budapesti emberek (na, jó csak a postára járók). Ezzel szemben nincs két egyforma tarka nadrág, szoknya, dzseki, kabát, pulcsi. Naná, hogy Háda termék (angol használt import) mind.

Amíg az ügyfél eltűnődik a vircsafton és próbálja kitalálni, hogy az istenadta nép, miért tűri, (Tiborcként) szokja itt is szótlanul a kimódolt megalázást, az állami szolgáltatások alulkalibrált rendszerét. Aztán sitty-sutty elrepül a 39 perc és sorszáma már meg is jelenik az egyik ablakocska fölött. Az elnyűtt, sajnálnivaló hivatali asszonyka átadja a levelet, amiben valamely ismeretlen cég az ügyfélnek kéretlen kereskedelmi ajánlatot tesz, hogy ott rohadjon meg, ahol van.

A kérdésre, hogy: asszonyom, és maguk miért viselik, tűrik évek óta ezt a kuplerájt, fájdalmas félmosoly a válasz.

Ja, és még egy elrebegett kérdés, hogy vajon az ügyfél parancsol-e kaparós sorsjegyet? Merthogy ezt nekik kötelező megkérdezni.  

 

Mit üzen a költő?

Csütörtökön mondom:

Hogy mit üzen a költő?

Semmit és mindent.

Vagy azt, amit az aktuális hivatkozó ráfog.

 

A fenti válaszok közül szabadon válogathatnak.  Kivált ünnepi szónokok, akik máskülönben lapos mondandójukat hiteles költők örökbecsű mondataival akarják hitelesíttetni. Szegény XIX. századi és XX. század eleji poéták, aligha sejtették, hogy későbbi politikai rétorok szabad prédái lesznek.

Csak fantázia pofátlanság kérdése ugyanis, hogy bármelyik szónok, bármelyik költő, bármelyik versét meggyalázza és szolgálatra kényszerítse.

Vegyük példának József Attila: Harmatocska című igazán ártatlannak tűnő, gyönyörű 16 sorosát. Íme:

  „Guggolva ringadoz

   a málnatő, meleg

   karján buggyos, zsíros

   papíros szendereg.”

 

Nézzük meg ezt immár ünnepileg és szónokilag!

A málnatő termése ugyebár piros. Hoppá! Vajon az a bizonyos szegfű, az nem ugyanilyen piros-e? Persze, hogy zsíros papírost említ a költő, mert a tolvaj politikusok pofája is zsíros, amint a sok lopott pénzt a papírba vagyis Nokiás dobozba csomagolják. A gyanútlan, ártatlan nép pedig szendereg.

 

   „Lágy a táj, gyöngy az est

   tömött, fonott falomb.

   Hegyek párája rezg

   a halmokon, s dalom”

 

Kérdezem én, tisztelt hölgyeim és uraim, kikre utal a költő, kiknek tömött manapság a zsebe ellopott milliókkal? Melyik pártnál állnak hegyekben a néptől ellopott pénzek? Amit a nagy magyar poéta versében látomásosan leleplez.

 

   „Hát dolgoztam híven,

    zümmögve, mint a rét.

    Milyen könnyű a menny!

    A műhely már sötét.”

 

Igen, ahogy a költő is mondja: következetesen és híven dolgozunk nemzeti programunk megvalósításán, de hogy a menny nem szakad rá ellenfeleinkre, az csak azért van, mert a nehéz, komor felhőket mi elkergettük hazánk egéről. Persze, hogy így könnyű - a menny!

   

    „Fáradt meg együgyű,

     vagy tán csak jó vagyok

     s reszketek, mint a fű

     és mint, a csillagok.”

 

Joggal mondja a költő ellenfeleinkről, hogy együgyűek, értsd komplett hülyék, de reszketnek is, mert ha a kabátjuk hajtókája mögé nézünk, láthatjuk ott a rejtegetett csillagot. A vöröset.

Köszönöm, hogy meghallgattak: Szavazzanak arra a pártra, amelyikben mindig én mondom meg a tutit.

Továbbá azt is, hogy mit üzen a költő.

 

 

 

Az ingerem küszöbén

Csütörtökön mondom:

Elöljáróban: a magyarok szeretnek beszélni a pénzről. Legalább beszélni.  Közben   legalább 27 „becenévvel” is illetik: mani, dohány, guba, stex, della, korpa, kess, mazsi, zseton, tikett, zsé, lé, lecsó, bagó, buznyák, gempa, kavics, korong, mallér, pelyva, ruppó, zsuga, zsozso suska, lovetta, lozsé, lóvé – ami hirtelenjében eszembe jut.

+

Ennyi erővel azt is tudnom kellene, körülbelül mennyi háromezer milliárd forint (suska, lé, lóvé stb.). Szakértőnek számítok ugyanis, mert én még vettem egy gombóc fagylaltot 50 fillérért. (Manapság 170 forintot.)

Az ember valósággal megretten. Hová rohan a magyar világ? Pénzügyekben. Na pláne, ha olyan régről indul az emlékezet, mint az 1946 augusztusi dátum. Elsején, de lehet, hogy másodikán apám hazahozott egy (egyetlen!) jó forintot. Megmutatni. A család áhítattal nézegette az eperfa alatt. Hát ilyen? Ebből lesz majd hó végére a Faternak 360.(És ezzel viccel(t) a Ludas Matyi, vagy a Szabad száj: Kossuth kérdezi Petőfit: Sándor láttad már, hogy te vagy a tíz forintoson? Petőfi: ugyan már, hogy’ láttam volna, hát mikor volt egy költőnek tíz forintja?)

A kívánatos tízes címletből, lassan(?) százas lett. Aztán ezres. Ötezres, tízezres, húszezres. A százezer már akkora summának tűnt, hogy aki megnyerte (Békekölcsön) joggal hitte (tévedett), hogy életében már soha nem kell dolgoznia. Milliónyi forintot elképzelni sem tudtunk. Milliárdot? Hát, az egész Sztálinváros, gyárral együtt 2 milliárdba került (az MDP II. kongresszusa után 4-be.)

Tudom én, hogy az egészséges infláció a gazdasági fejlődés nélkülözhetetlen motorja. De hogy a felkúszó összegek, milliók/milliárdok egyszer csak ugyanolyan  eltulajdoníthatók legyenek, mint hajdan egy piacon elcsent  húszas! Mert hol vagyunk már a Nokiás doboztól (10 millió)? Ma nejlon szatyor járja (50 millió), meg titkos bankbetét (240 millió). A stadionok (80 milliárd), gyanús pályázatokon elnyerhető pénz (430 milliárd), szintén gyanús Paks (3000 milliárd), elköltött magánnyugdíj alap (másik 3000 milliárd), lenyúlt takarékszövetkezetek, földek - ezek bizony új dimenziók. Kellenek, hogy elérjék a társadalom ingerküszöbét?! Ha egyáltalán.

Hát, hol élek én?   

Az utóbbi kérdés pénzügyileg és erkölcsileg (már ha ez a kettő egy lapon említhető) 1963 késő nyarán merült fel bennem először. A balatonfüredi, akkor híres és hírhedt Baricska csárdában.

Éppen kétszáz forintos fizetésemelésemet (1400-ról 1600-ra) ünnepeltem egészen szűk (mintegy kétfőnyi) társaságban. A szomszédos asztaltól egy spicces német (nyugat) turista magához intette a prímást. És úri mozdulattal a vonójába tűzte a Magyar Népköztársaság akkor legnagyobb címletű bankóját, vagyis száz forintot.

Amiből nekem egész hónapra 14 helyett immár 16 darab jutott. Ekkor jutott eszembe először a kérdés: hát, hol élek én?

A kérdésem változatlan.

 

Szegény, szegény kitüntetettek

Csütörtökön mondom:

A kitüntetésekről már mindent összevissza írtak hordtak. Az embernek rég elment a kedve attól, hogy valahol, valaha kitüntessék. Kéznél van a készen kapott kopott bölcsesség is, miszerint: a kitüntetéseket nem megérdemlik, hanem adják. Más verzió szerint kapják. Van egy másik gyakran idézett figyelmeztetés is: igyekezz úgy élni, hogy még véletlenül se tüntessenek ki!

A kitüntetések csapdája, hogy amíg mások többnyire mindig megkérdőjelezik a jogosságát, a kitüntetett végül is meggyőzi magát arról, hogy tulajdonképpen, szóval, azért, mégiscsak, de igazán, megérdemelte.

Az önmeggyőzésnek van egy új keletű tromfja, amikor maga az aktuális hatalom ír kérdőjelet, a régi hatalom kitüntetései mögé. Mondhatnánk, politikai akarattal eltörli az egykori kitüntetések amúgy is omlékony tisztességet, és persze a vele járó nyugdíjpótlékot is. Ami utóbbi nem lehet túl sok/nagy, viszont elég piti összeg ahhoz, hogy megszégyenítse az érintetteket.

Legutóbb bizonyos P. Miklós közgazdász, az MNB egykori helyettes főnöke, hajdani tervhivatali főember bosszankodott, mondván éppen tőle vonják meg, aki pedig! Korábban bizonyos NY. Rezső egykori kitüntetett nyugdíjpótlékát is megvonta a kormány, pedig!

A hajdan legnagyobb példányszámban megjelenő kedvenc lapom sorolja is a pedigeket. Hogy a pártállamban mi minden jót tett ez a mára hajlott korú öregember. Először is, egész életében megőrizte szociáldemokrata szellemiségét. Egyike volt a gazdasági reform elindítóinak. Támogatta az un. új gazdasági mechanizmust. Szorgalmazta a kezdeti piacgazdaságot. Barátja volt magánvállalkozásoknak. Mindezért az ortodox kommunisták kiszorították is a közéletből. A békés rendszerváltás egyik baloldali főszereplőjeként, az utódpárt szociáldemokrata profiljának mentora volt. És most elveszik tőle a nyugdíjpótlékot!

Hát éppen ez a baj vele!

A demokratikus ellenzék már megint nem érti a lényeget. Mellékapál – ahogy mifelénk mondták. A hajdani kitüntetések mellé itt fent felsorolt, érdemek, erények, mára ugyanis éppen hogy bűnné értek lettek. Mert, jelentősen hozzájárultak a bűnös rendszer továbbéléséhez. Jobbítani, javítani akarták a javíthatatlant, a politikai rendszer rozoga épületét, élhetőbbé, elfogadhatóbbá akarták tenni azt, ami ellen mások már duzzogtak is – a fürdőszobában. Kedvenc mai értelmezésük szerint: részt vettek a pártállam lebontásában.

Most várják érte a kitüntetést. Meg az elvehető nyugdíjpótlékot.

Az előítéletek utóélete

Csütörtökön mondom:


Tele vagyunk előítéletekkel.(Meg oroszokkal?) Ez ugyebár annyit jelent, hogy mindenről előre megvan a véleményünk. Jobbára anélkül, hogy előbb a dolog/jelenség fenekére néznénk, és csak azután mondanánk ki a tutit.  

Azt mondja a barátom, hogy: a világ tele van oroszokkal. Mondja ezt egy mérsékelten luxus szlovák síhotel halljában, ahol a személyzet egyáltalán nem, vagy alig beszél például németül, és a feliratok már többnyire cirill betűkkel íródtak.

Próbálom pontosítani az ítéletet. Közelítsünk az igazsághoz! Mondjunk csak Európát! Beleegyezik. Oké, akkor szűkítsünk tovább. Legyenek velük tele csak az európai idegenforgalmi központok. Bólint: legyenek. És mi lenne, ha ott is csupán az Oroszországhoz közelebb eső centrumokra értenénk a sommást? Beleegyezik. És ha a „tele van”-t a lágyabb és egyszerűbb sok-ra változtatnánk?  Legyen, mondja megadóan. Akkor hát foglaljuk össze:

Az Oroszországhoz közelebb eső európai idegenforgalmi központok mérsékelten luxus síhoteljeiben, ahol németül már nem vagy alig beszélnek, viszont sok a cirill betűs felirat, na itt sok az orosz vendég.

Ebben megegyezünk. Egészen a hazautazás napjáig. Amikor is a távozók kiássák autóikat a hó alól és látjuk ám, hogy az orosznak hitt vendégek beleülnek a hatalmas terepjáróikba és a hátsó ablakra büszkén  kitűzik az ukrán nemzeti zászlót.

Ami ugyebár - kivált napjainkban - azért jelentős különbségre vall. Igaz, újabb előítéletekre is sarkall, mármint, hogy ez most egykutya, vagy nem?

Más.

A patinás budai szálloda cukrászdájába bejön egy úr. De olyan igaz úr. Nem úgy általában. Korához illően elegáns, gondozott tömött bajsza van, fején a harmincas években divatos barna báránybőr kucsma. Kabátja fél lábszárig érő, a gombok helyén fekete zsinórozás, un. Bocskai-kötés.  Azt mondja a barátom: nézzem már, ez a pasas kinézetre akár vármegyei alispán, esetleg járási főszolgabíró is lehetett a Horthy-korszakban. Vajon mekkora szekrényben rejtegette hetven évig ezt a vitézkötéses, zsinóros Bocskai-kabátot. Aztán kifejti, hogy lám csak, tényleg visszafelé megy a világ, és egyáltalán, honnan bújnak elő és miért szaporodnak ezek az idejét múlt, politikailag naftalinszagú figurák. Az alig ötvenes férfi leül, kér egy kávét. És a környes-körül ülő úri népek már tapintható rokonszenvét, továbbá a barátom előítéletét egyszerre cáfolva előhúzza zsebéből a Népszabadság aznapi számát majd látható élvezettel hosszan olvasni kezdi.

Na, most melyik előítélet az érvényes vagy érvénytelen?

Ismét más.

Azt mondja egy néni a piac sarkán, hogy aki nem írja alá a rezsicsökkentést megvédő ívet, az küldje vissza a csökkentés összegét is a kormány címére.

Egy másik néni viszont azt mondja, hogy majd akkor küldi vissza, ha a kormány meg visszaküldi neki a három éve 2011 januárban 25-ről 27 százalékra emelt áfa közti árkülönbséget. Mert ő pontosan kiszámolta: neki még tartozik is a kormány.

Hiába na! Tele vagyunk ítéletekkel.

Előre is meg utólag is.

Egy okos ember

Csütörtökön mondom:

Jól ki van találva az ember. Pszichésen. Mindenki szuper! Aki ugyanis nem lenne meggyőződve arról, hogy alapvetően okos, bölcs, tisztességes, rátermett, továbbá helyesen látja a dolgokat, jól szintetizál, ráadásul kiválasztott is, - nos, az olyan szerencsétlen inkább előbb, mint utóbb kardjába dől, feladja. Elveszti, vagy egyenesen elveszejti magát. Mert nem lehet (sokáig) úgy élni, hogy az ember nincs jóban önmagával, nem biztos abban, hogy enmagával és másokkal szemben nincsenek adósságai. Persze, jobb, sőt legjobb, ha a fent soroltakat mások mondják el róla, de hát - szegény ember vízzel főz.

Kezembe került a Könyv, benne az első szabadon választott magyar miniszterelnökkel (1992-93-ban) készült terjedelmes interjúit adja közre a szerző.

 Mit is mondjak, utólag is megnyugtató, hogy rövidre szabott életében (és utána is) alaptalanul bírált államférfi, milyen jó véleménnyel volt - önmagáról. Mennyire biztos volt abban, hogy jól teszi. Mindent, amit tesz és gondol. A hoch intelligens hajdani politikus igencsak megingott volna hitében, ha azt tapasztalja, hogy rendszerváltó(k) tiszteletre méltó kulturális tőkéjét – Szelényi Iván  okfejtése szerint - mostanra bizony nullára amortizálták „machernek” nevezett utódai(k). Ezt a csalódást nem kellett megélnie.

 A jelen ismeretében bizony már áthallásosak, de tanulságosabbak is az interjúk. Képzeljük el, hogy a hajdani miniszterelnök már 14 évesen (1946) olyan tanulmányt írt, amit a rendszerváltó kerekasztalnál (1989) is haszonnal lehetett forgatni. 16 évesen pedig már „az iskola egyik legjobb történészének” tartották. 1956-ban (akkoriban 24 éves kezdő történelemtanár) az általa két nap alatt kidolgozott tervezettel indult volna a kormány felmondani a Varsói Szerződést. Tudjuk, az nem sikerült, de 1990 után, a nevezetes moszkvai értekezleten a még habozó Havelt, Jaruzelskit, Petre Romant is bátran kitrükközve, az említettek által favorizált langyosabb „gyökeres reform” helyett a Varsói Szerződést feloszlatását is involváló „felülvizsgálat” változatot terjesztette elő, amire a jelenlévő Gorbacsov váratlanul azt mondta, hogy: haraso. Vagy: da. Na, erre nem emlékszik pontosan. De arra igen, hogy a moszkvai puccs idején (1990. augusztus) a tanácstalan Bush elnök telefonon kért tőle tanácsot, amit aztán meg is fogadott. Még a függetlenedő balti államok diplomáciai kezelését illetően is.

A könyv legizgalmasabb (legemberibb?) része, amidőn a kikapcsoltnak hitt, ámde bekapcsolt magnetofon mikrofonja előtt anekdotázik – és végre nem előadást tart! - a miniszterelnök. Kemény szavakkal intézi el a később rendszerváltónak nevezett értelmiség hozzá közelálló részét. Akiknek bizony megmondta, hogy nálatok „ki van írva, hogy tanszéki értekezlet, bedörömbölök hozzátok és ti kártyáztok, demizsonból isszátok a bort”. A népi-urbánus vitát tanszéki- fakultás ellentétre redukálva így folytatja „két szobával arrébb, ezek pedig képezik magukat és akkor ti azt mondjátok: k.. zsidók. Ez a baj veletek.” Ami pedig a Kárpátiában (neves budapesti étterem) söröző ellenzéki eszmetársainak szóló bírálatát illeti, megmondta: „nem lehet veletek egy mondatot végigbeszélni, mert tizenhétszer mentek ki a mellékhelyiségbe,(..) mindig elmondtam, hogy így nem lehet nemzeti alapon működni”.

  Azt azonban véletlenül sem ajánlom, hogy valaki, a fenti dörgedelmeket továbbgondolva, összefüggést találjon a prosztaták állapota és a nemzeti politizálás között. 

 

 

 

Timur és csapata

Csütörtökön mondom:

Ahhoz a generációhoz tartozom, amelynek tagjai lelkesen olvasták, mit olvasták, falták, a Timur és csapata című, természetesen szovjet témájú ifjúsági regényt. Próbáltuk volna ne! Akkoriban ezzel volt tele a világ, ezt kaptuk kiváló úttörő-munkáért (micsoda hülye fogalom!), a „Jó tanulásért” oklevél mellé, talán még a karácsonyfa alá is. Más, 12-13 éves gyerekeknek szóló, új kiadású könyv nemigen volt a boltokban. A könyvtárakban sem. Ha volt, ennél csak rosszabb volt. Némi ideológiai-politikai erőszak következményeként Arkagyij Gajdar ugyanis kitolta Jules Vernét a piacról, Timur meg legyőzte a Grand kapitány gyermekeit. Időlegesen.

 A kapitány gyermekeinek tengeri kalandjait amúgy sem tudtuk volna kopírozni, eljátszani, Timurt és csapatát lényegesen könnyebb volt. Minden falusi (városi) iskolában (téren, utcában) volt legalább két-három Timur és két-három csapat, akik jobb híján egymással harcoltak. Mondom, jobb híján, minthogy az eredeti Timurék a szovjet-finn háború idején afféle informális hátországi jó szolgálatot teljesítettek: frontra vonult katonák idős szüleit, családját támogatták, bevásároltak, vizet hoztak, leleplezték a rossz embereket stb. Az én kiskamasz koromban már nem volt háború (segítségre szoruló azért bizonyára lett volna), de bandát és hozzá harcot, kalandot azért szerveztünk magunknak. Hírláncot építettünk, zászlót varrtunk, orosz neveket adtunk egymásnak, kiosztottuk a tisztségeket, bunkereket ástunk, titkos terveket szőttünk, örökké szervezkedtünk, és ha már eluntunk üldögélni a magunk ásta bunkerban, verekedtünk a másik Timurok másik csapataival. Csináltunk magunknak ellenséget. Az különösen tanulságos lehetett, midőn a halastószéli Timur és csapata megharcolt az újfalusi Timur és csapatával a máskülönben áldott karácsonyok előtti betlehemezés területi identitásáért.

Pszichológusok a tudói, megmondhatói, hogy a bandázás kifejezetten a kiskamaszok életkori igénye. A magyarázatot is pszichológusokra bíznám: milyen múló lelki állapot (tünet?) leképeződése az éretlen fiúk körében annyira kedvelt ellenfél kereső, vetélkedő csapatba szerveződés. Közösség helyett, csapatot! És milyen természetes (szükségszerű) személyiségfejlődés, társadalmi tapasztalat -érés következtében múlik el ez a jellegzetesen kamaszos kényszer. Jó esetben! S ha nem múlik, akkor miért nem. Az meg tényleg alapos pszichoanalízist kíván(na), hogy bizonyos felnőttek miért regrediálnak erre a kamaszos színtre, és toboroznak folyton csapatot.

De, hogy mindez miről jutott eszembe?! A fene se tudja. Lehet, hogy nekem is szükségem volna egy jó pszichiáterre. A régire.