Az előítéletek utóélete

Csütörtökön mondom:


Tele vagyunk előítéletekkel.(Meg oroszokkal?) Ez ugyebár annyit jelent, hogy mindenről előre megvan a véleményünk. Jobbára anélkül, hogy előbb a dolog/jelenség fenekére néznénk, és csak azután mondanánk ki a tutit.  

Azt mondja a barátom, hogy: a világ tele van oroszokkal. Mondja ezt egy mérsékelten luxus szlovák síhotel halljában, ahol a személyzet egyáltalán nem, vagy alig beszél például németül, és a feliratok már többnyire cirill betűkkel íródtak.

Próbálom pontosítani az ítéletet. Közelítsünk az igazsághoz! Mondjunk csak Európát! Beleegyezik. Oké, akkor szűkítsünk tovább. Legyenek velük tele csak az európai idegenforgalmi központok. Bólint: legyenek. És mi lenne, ha ott is csupán az Oroszországhoz közelebb eső centrumokra értenénk a sommást? Beleegyezik. És ha a „tele van”-t a lágyabb és egyszerűbb sok-ra változtatnánk?  Legyen, mondja megadóan. Akkor hát foglaljuk össze:

Az Oroszországhoz közelebb eső európai idegenforgalmi központok mérsékelten luxus síhoteljeiben, ahol németül már nem vagy alig beszélnek, viszont sok a cirill betűs felirat, na itt sok az orosz vendég.

Ebben megegyezünk. Egészen a hazautazás napjáig. Amikor is a távozók kiássák autóikat a hó alól és látjuk ám, hogy az orosznak hitt vendégek beleülnek a hatalmas terepjáróikba és a hátsó ablakra büszkén  kitűzik az ukrán nemzeti zászlót.

Ami ugyebár - kivált napjainkban - azért jelentős különbségre vall. Igaz, újabb előítéletekre is sarkall, mármint, hogy ez most egykutya, vagy nem?

Más.

A patinás budai szálloda cukrászdájába bejön egy úr. De olyan igaz úr. Nem úgy általában. Korához illően elegáns, gondozott tömött bajsza van, fején a harmincas években divatos barna báránybőr kucsma. Kabátja fél lábszárig érő, a gombok helyén fekete zsinórozás, un. Bocskai-kötés.  Azt mondja a barátom: nézzem már, ez a pasas kinézetre akár vármegyei alispán, esetleg járási főszolgabíró is lehetett a Horthy-korszakban. Vajon mekkora szekrényben rejtegette hetven évig ezt a vitézkötéses, zsinóros Bocskai-kabátot. Aztán kifejti, hogy lám csak, tényleg visszafelé megy a világ, és egyáltalán, honnan bújnak elő és miért szaporodnak ezek az idejét múlt, politikailag naftalinszagú figurák. Az alig ötvenes férfi leül, kér egy kávét. És a környes-körül ülő úri népek már tapintható rokonszenvét, továbbá a barátom előítéletét egyszerre cáfolva előhúzza zsebéből a Népszabadság aznapi számát majd látható élvezettel hosszan olvasni kezdi.

Na, most melyik előítélet az érvényes vagy érvénytelen?

Ismét más.

Azt mondja egy néni a piac sarkán, hogy aki nem írja alá a rezsicsökkentést megvédő ívet, az küldje vissza a csökkentés összegét is a kormány címére.

Egy másik néni viszont azt mondja, hogy majd akkor küldi vissza, ha a kormány meg visszaküldi neki a három éve 2011 januárban 25-ről 27 százalékra emelt áfa közti árkülönbséget. Mert ő pontosan kiszámolta: neki még tartozik is a kormány.

Hiába na! Tele vagyunk ítéletekkel.

Előre is meg utólag is.

Egy okos ember

Csütörtökön mondom:

Jól ki van találva az ember. Pszichésen. Mindenki szuper! Aki ugyanis nem lenne meggyőződve arról, hogy alapvetően okos, bölcs, tisztességes, rátermett, továbbá helyesen látja a dolgokat, jól szintetizál, ráadásul kiválasztott is, - nos, az olyan szerencsétlen inkább előbb, mint utóbb kardjába dől, feladja. Elveszti, vagy egyenesen elveszejti magát. Mert nem lehet (sokáig) úgy élni, hogy az ember nincs jóban önmagával, nem biztos abban, hogy enmagával és másokkal szemben nincsenek adósságai. Persze, jobb, sőt legjobb, ha a fent soroltakat mások mondják el róla, de hát - szegény ember vízzel főz.

Kezembe került a Könyv, benne az első szabadon választott magyar miniszterelnökkel (1992-93-ban) készült terjedelmes interjúit adja közre a szerző.

 Mit is mondjak, utólag is megnyugtató, hogy rövidre szabott életében (és utána is) alaptalanul bírált államférfi, milyen jó véleménnyel volt - önmagáról. Mennyire biztos volt abban, hogy jól teszi. Mindent, amit tesz és gondol. A hoch intelligens hajdani politikus igencsak megingott volna hitében, ha azt tapasztalja, hogy rendszerváltó(k) tiszteletre méltó kulturális tőkéjét – Szelényi Iván  okfejtése szerint - mostanra bizony nullára amortizálták „machernek” nevezett utódai(k). Ezt a csalódást nem kellett megélnie.

 A jelen ismeretében bizony már áthallásosak, de tanulságosabbak is az interjúk. Képzeljük el, hogy a hajdani miniszterelnök már 14 évesen (1946) olyan tanulmányt írt, amit a rendszerváltó kerekasztalnál (1989) is haszonnal lehetett forgatni. 16 évesen pedig már „az iskola egyik legjobb történészének” tartották. 1956-ban (akkoriban 24 éves kezdő történelemtanár) az általa két nap alatt kidolgozott tervezettel indult volna a kormány felmondani a Varsói Szerződést. Tudjuk, az nem sikerült, de 1990 után, a nevezetes moszkvai értekezleten a még habozó Havelt, Jaruzelskit, Petre Romant is bátran kitrükközve, az említettek által favorizált langyosabb „gyökeres reform” helyett a Varsói Szerződést feloszlatását is involváló „felülvizsgálat” változatot terjesztette elő, amire a jelenlévő Gorbacsov váratlanul azt mondta, hogy: haraso. Vagy: da. Na, erre nem emlékszik pontosan. De arra igen, hogy a moszkvai puccs idején (1990. augusztus) a tanácstalan Bush elnök telefonon kért tőle tanácsot, amit aztán meg is fogadott. Még a függetlenedő balti államok diplomáciai kezelését illetően is.

A könyv legizgalmasabb (legemberibb?) része, amidőn a kikapcsoltnak hitt, ámde bekapcsolt magnetofon mikrofonja előtt anekdotázik – és végre nem előadást tart! - a miniszterelnök. Kemény szavakkal intézi el a később rendszerváltónak nevezett értelmiség hozzá közelálló részét. Akiknek bizony megmondta, hogy nálatok „ki van írva, hogy tanszéki értekezlet, bedörömbölök hozzátok és ti kártyáztok, demizsonból isszátok a bort”. A népi-urbánus vitát tanszéki- fakultás ellentétre redukálva így folytatja „két szobával arrébb, ezek pedig képezik magukat és akkor ti azt mondjátok: k.. zsidók. Ez a baj veletek.” Ami pedig a Kárpátiában (neves budapesti étterem) söröző ellenzéki eszmetársainak szóló bírálatát illeti, megmondta: „nem lehet veletek egy mondatot végigbeszélni, mert tizenhétszer mentek ki a mellékhelyiségbe,(..) mindig elmondtam, hogy így nem lehet nemzeti alapon működni”.

  Azt azonban véletlenül sem ajánlom, hogy valaki, a fenti dörgedelmeket továbbgondolva, összefüggést találjon a prosztaták állapota és a nemzeti politizálás között. 

 

 

 

Timur és csapata

Csütörtökön mondom:

Ahhoz a generációhoz tartozom, amelynek tagjai lelkesen olvasták, mit olvasták, falták, a Timur és csapata című, természetesen szovjet témájú ifjúsági regényt. Próbáltuk volna ne! Akkoriban ezzel volt tele a világ, ezt kaptuk kiváló úttörő-munkáért (micsoda hülye fogalom!), a „Jó tanulásért” oklevél mellé, talán még a karácsonyfa alá is. Más, 12-13 éves gyerekeknek szóló, új kiadású könyv nemigen volt a boltokban. A könyvtárakban sem. Ha volt, ennél csak rosszabb volt. Némi ideológiai-politikai erőszak következményeként Arkagyij Gajdar ugyanis kitolta Jules Vernét a piacról, Timur meg legyőzte a Grand kapitány gyermekeit. Időlegesen.

 A kapitány gyermekeinek tengeri kalandjait amúgy sem tudtuk volna kopírozni, eljátszani, Timurt és csapatát lényegesen könnyebb volt. Minden falusi (városi) iskolában (téren, utcában) volt legalább két-három Timur és két-három csapat, akik jobb híján egymással harcoltak. Mondom, jobb híján, minthogy az eredeti Timurék a szovjet-finn háború idején afféle informális hátországi jó szolgálatot teljesítettek: frontra vonult katonák idős szüleit, családját támogatták, bevásároltak, vizet hoztak, leleplezték a rossz embereket stb. Az én kiskamasz koromban már nem volt háború (segítségre szoruló azért bizonyára lett volna), de bandát és hozzá harcot, kalandot azért szerveztünk magunknak. Hírláncot építettünk, zászlót varrtunk, orosz neveket adtunk egymásnak, kiosztottuk a tisztségeket, bunkereket ástunk, titkos terveket szőttünk, örökké szervezkedtünk, és ha már eluntunk üldögélni a magunk ásta bunkerban, verekedtünk a másik Timurok másik csapataival. Csináltunk magunknak ellenséget. Az különösen tanulságos lehetett, midőn a halastószéli Timur és csapata megharcolt az újfalusi Timur és csapatával a máskülönben áldott karácsonyok előtti betlehemezés területi identitásáért.

Pszichológusok a tudói, megmondhatói, hogy a bandázás kifejezetten a kiskamaszok életkori igénye. A magyarázatot is pszichológusokra bíznám: milyen múló lelki állapot (tünet?) leképeződése az éretlen fiúk körében annyira kedvelt ellenfél kereső, vetélkedő csapatba szerveződés. Közösség helyett, csapatot! És milyen természetes (szükségszerű) személyiségfejlődés, társadalmi tapasztalat -érés következtében múlik el ez a jellegzetesen kamaszos kényszer. Jó esetben! S ha nem múlik, akkor miért nem. Az meg tényleg alapos pszichoanalízist kíván(na), hogy bizonyos felnőttek miért regrediálnak erre a kamaszos színtre, és toboroznak folyton csapatot.

De, hogy mindez miről jutott eszembe?! A fene se tudja. Lehet, hogy nekem is szükségem volna egy jó pszichiáterre. A régire.  

A köz véleménye

Csütörtökön mondom:

Évadja van a közvélemény kutatásnak. Mindenki minden politikus azt szeretné tudni, vajon milyen véleménnyel van róla a köz. Aztán ha megtudja, rögvest magyarázni, értelmezni kezdi, és legyünk biztosak abban, hogy a számára legjobbat szűri le a legrohasztóbb véleményből is. Az meg csak természetes, hogy a véleménymondástól tartózkodókat mindenki a maga táborába sorolja. Lett légyen bármi a tartózkodás igazi oka.

Valamikor elég hosszú időt eltöltöttem a Stasi-tól Ministerium für Staatssicherheit szorongatott Német Demokratikus Köztársaságban (DDR). Legalábbis elegendőt ahhoz, hogy barátaim öt korsó vagy több sör után már megtiszteljenek egy tilalmas politikai viccel. A hajdani lipcsei kupleráj-tulajdonosnő fiáról szólt, akit a hatvanas években Genosse Walter Ulbricht-ként gyűlölt a közvélemény. De nagyon.

 A Párt, az NSZEP, de melyik nem? titokban roppant kíváncsi volt a köz véleményére. Ezen belül elsősorban arra, hogy vajon mit gondolnak az emberek Walter Ulbriht-ról, a párt főtitkáráról, az államtanács elnökéről. Aki monomániásan szajkózta, hogy a DDR-ben NDK-ban milyen jó dolga van a dolgozónak, és akinek keretezett fényképével a legváratlanabb helyeken találkozhatott a dolgozó. Ha jó dolga volt, ha nem.

Na de ki merte volna ott és akkoriban a véleményét megosztani egy jöttment kutatóval?

 A megbízható és megbízott véleménykutató, alapos  eligazítás után, és a pontos tájékozódás reményében, felkeresett egy gyárat. Ott megszólított egy derék munkást, akinek kertelés nélkül feltette a szokatlan kérdést: mondja meg elvtárs, de őszintén, szimpatikus-e magának Walter Ulbricht?  Az elvtárs dolgozót természetesen sokkolta a felettébb szokatlan és provokatív kérdés. Kifarolt előle:

-Nézze – mondta - itt a műhelyben sokan vannak, mindenki hall mindent. Talán műszak után térjünk vissza erre.

Visszatértek. A dolgozó azonban továbbra is hárított.

-Az öltöző nem alkalmas ilyesmire. Fene tudja, de azt mondják, hogy itt a falnak is füle van. Jöjjön el inkább szombaton délután a lakásomra.

Elment. A dolgozó továbbra is halogatta a választ.

- Már itthon van a feleségem, meg a gyerekek is hazaértek az iskolából. Beláthatja, hogy nem akarom a gyerekek előtt… Egyszerűen nem alkalmas. De holnap délelőtt megyek pecázni, ha oda eljön, akkor ott nyugodtan beszélhetünk.

Elment. És a véleménykutató immár hatodszor sokadszor is feltette az egyszerű kérdést: mondja meg dolgozó elvtársam, hogy szimpatikus-e önnek Walter Ulbricht?  

A dolgozó elvtárs gondosan körülnézett. Közel s távol néptelen volt a part. Hallótávolságban egy lélek sem, becsületszavát vette a kérdezőnek, hogy senkinek nem mondja el azt, amit most fog hallani, aztán suttogóra fogta a hangját, vett egy nagy lélegzetet, kicsit bele is pirult, de kimondta:

-Nézze, nekem speciel szimpatikus.

Hát ennyit a köz véleményének kutatásáról. Annak értékéről és érvényéről.

A paksi lány

Csütörtökön mondom:

Ugyan már, hogy jövök én ahhoz, hogy bele pofázzak beszéljek egy olyan nagyhorderejű, nemzetközi, mégis velejéig nemzeti ügybe, mint a Paks II-nek nevezett atomerőmű orosz kézre adása! Ha összehasonlítom a két dátumot, mármint az én megvalósulásom és Paks II. majdani megvalósulásának dátumát könnyen érthető ez a kellemetes laza kívülállás. Egy réges-régi történetre hivatkozva valamit azért mondanék tanácsolnék: Pakson jó lesz vigyázni az oroszokkal akkoriban szovjeteknek mondták őket!

Az úgy volt, hogy az 52-es országúton Dunaföldvár felöl Kecskemét felé autóztam (Lada), midőn egy ifjú lány (szép) leintett. Dúlt volt, de inkább szomorú. Is. Kérdezte, hová? Mondtam, Kecskemét. Jó lesz mondta és beszállt. Kérdeztem, hová? Mondta, Szeged. Kérdeztem, és mit csinál majd Szegeden. Mondta: Erről most ne beszéljünk, jó?! és nedves lett a szeme. Ezek után mondani sem kell: egész úton erről beszéltünk.

A szovjetek akkoriban építették-szerelték Paks I.-et,  amit akkor simán Paksnak neveztek, nem tudván, hogy lehet egyszer még II. is. A lány tolmács volt a mérnökök mellett és marhára beleszeretett Szergejbe a jóképű moszkvai mérnökbe. Ez politikailag, kémügyileg, elvtársilag és még száz ismeretlen szempontból szigorúan tilos volt. Legalábbis szovjet oldalról. A marha nagy szerelmet csak az árnyékolta de nagyon, hogy a fent felsorolt okok miatt Szergej szerint a kapcsolatot ljubov-ot szigorúan titkolni kellett. Nyilvánosan még csak egymásra sem nézhettek. Félreérthető pillantást se válthattak. Nyilvánosan soha sehol, még cukrászdában sem maradhattak kettesben. Csak és kizárólag az ágyban. Az meg csak úgy történhetett, hogy a lány éjféltájt, amikor a szolgálati lakás másik szobájában már elaludt egy másik Szergej, felosont az ő Szergejéhez, de akkor aztán útjára indult a gyönyör. Minden lelki és fizikai gátlás nélkül, merthogy az orosz érzelmileg szabadnak, sőt nőtlennek mondta magát, ráadásul egy szovjet szakorvosi véleményre hivatkozva úgymond vigyáznia, védekeznie sem kellett. A nagy-nagy szerelem hibája, híjja csak annyi volt, hogy pitymalat előtt mindig el kellett búcsúzniuk egymástól, már ha nem akarták, hogy a tilalmas kapcsolatra fény derüljön és Szergejt kémügyileg stb. hazapaterolják. Amint azt Matolcsy tette az IMF-el.

Így tartott ez boldog, bő fél évnél is tovább. Most a lány Szegedre stoppol. Felkeresni egy régi, ismerős nőgyógyászt akihez egyetemistaként is járt, akihez bizalma van. Szergejnek meg milyen fatális véletlen éppen ma érkezik Ferihegyre újabban Liszt Ferenc Moszkvából a felesége. Látogatóba. Jönnek a gyerekek is.

    Ezért is mondom: Pakson jó lesz vigyázni az oroszokkal!

Apám elutazott KranjskaGorára

Csütörtökön mondom:

Most, hogy divatban vannak a titkosítások, hogy minden fontosabb szerződést, tárgyalást, dekrétumot 10, 30, sőt 80 évre titkosítani szoktak, bízvást feltárhatok egy hét évtizedes családi titkot. Kizárólag a példa kedvéért.

Alighanem mindenki ismeri az olyan cipős dobozokat, amilyenekben nemzedékek gondosan egymásra rakosgatják a családi képeket, fontosabb (szebb) karácsonyi üdvözleteket és levelezőlapokat. Nahát, ilyen dobozról van szó, ami bő negyven évi rejtőzködés után, valamely kitakarításra ítélt sufni mélyéről került elő.

Az ember elfogódottan szedegeti elő a romlásnak, (mi több: már rothadásnak) indult papírdobozból az ősök által fontosnak ítélt, hét-nyolc évtizedes titkokat. Nem szerződésekről, dekrétumokról van szó. Még csak végrendeletekről sem. Nemzetileg csupán semmiségek. Szerény magánügy a számomra legtitokzatosabb  csunyácska, fekete-fehér levelezőlap is, amit apám tintaceruzával írt a hajdani (két háború közötti) Jugoszláviában, a messzi Kranjska Goráról jó anyámnak Suboticára, a Zrinski trg 14 szám alá.

Idézném is: „Drága Tündérem és gyermekeim! Szerencsésen megérkeztem, én még ilyen szépet, mint itt van nem láttam sohasem, csak az a baj, hogy esik az eső. A Kohn bácsi azt mondja, hogy mióta itt van, csak egy nap volt szép idő, a többi napokon mindig esett az eső. A Kohn bácsi kézcsókját küldi és gratulál, sok szerencsét kíván. A levelet akkor kapta meg, amikor odaértem, úgy hogy én kerestem lakást magamnak és csak azután találkoztam vele. folytatás a másik lapon”.

Rögvest elemezném is a szöveget. Nos: a lapályos Szabadkáról, a Juliai Alpok hegyei közé érkezve apámnak tátva maradt a szája. Közben részletes meteorológiai jelentést ad, az esős és napsütés napok változásairól. Hűen közvetíti a suboticai/szabadkai ismerős, az Alpokban már járatos, és apámat is a jó levegőre kommendáló Kohn bácsi kézcsókját, gratulációját, sűrű szerencse kívánásával együtt. És ez utóbbiban van a nagy titok, tudniillik: evilágra érkezésem első civil nyugtázása. A levelezőlap keltezése ugyanis „Kranjska Gora, 6. VII. ’38”. Az én születésnapom meg Subotica, 2. VII. ’38.

Ui. Kételyeim azért vannak: hogyan juthatott édesapám eszébe, hogy születésem után 4 nappal elutazzon, sőt már megérkezzen a távoli Kranjska Gorára? És kardos asszony hírében álló édesanyám, hogy a fészkes fenébe egyezett ebbe bele?

Tény: Emlékeim szerint, Kranjska Gorát családunkban mindig kultikus-misztikus helyként emlegették. Anélkül, hogy erről az árulkodó levelezőlapról tudtam volna, valamikor az 1990-es évek legelején eldöntöttem, hogy végre megnézem magamnak ezt az  alpesi falut. Megnéztem. Ezután évtizedig csak oda jártunk síelni. Egyszerűen beleszerettem.

Már tudom, hogy miért - is.

Ima a Sztálin Vasműért

Csütörtökön mondom:





 Van abban valami méretes politikai pikantéria, ha ökumenikus istentiszteletre hívogatnak Dunaújvárosba, a Dózsa mozi elé. A neten terjesztett meghívó szerint „Gyere el, hozd el Magad, a Lényed Lényegével és add hozzá a közös jövőkép teremtéséhez a jelenléted erejét! A Gondolat ereje és a Hit rendje összeér egy ökumenikus Istentiszteletben, hogy legyen egy közös képünk a Városunkért, a Gyárért, a megélhetést biztosító Munkahelyekért”. Tekintsünk most el a kissé dagályos szövegtől, ami kínosan kerülgeti a lényeget. Végül is arról van szó, hogy az egykori Sztálinváros mai lakói a Jóistenhez fordulnának segítségért. Erre utal a mozi fényújságán futó szöveg is: „Jó szerencsét! Segíts-ég!” Szóval, imádkozzunk az egykori Sztálin Vasműért (mai nevén Dunaferr)!


  Ezek előrebocsájtásával, nem kell megmagyarázni, hogy egy nyálkás, sűrű, tejködbe borult délutánon (január 9-én) az ember hajlandó autózni 70 kilométert (oda-vissza 140-et), hogy aztán a sors forgandóságán tűnődve egy órácskát álldogáljon ezen a furcsa rendezvényen. A Dunaferr-nél jelenleg folyó és alighanem folytatódó elbocsátások (amit a gyár vezetői elegánsan optimalizálásnak neveznek) előbb 156, majd 400 végül 1500 munkavállalót fenyegetnek.


  Az ország közvéleménye a médiából ismeri (ha akarja) a számokat. A helybéliek mintha nem mernének (nem akarnak?) szembesülni a városra váró következményekkel. Vagy már nem hisznek az égi segítségben. Sem. A hangsúlyozottan civil kezdeményezésű istentiszteletre ugyanis alig 200-300 érdeklődő, idősebb asszony, nyűgös unoka és rosszkedvű, mogorva férfi gyülekezett. Négy lelkész, evangélikus, baptista, görög katolikus és református (hol maradt a római katolikus?) visszafogott, ám okos beszédet mondott. Nem erőltették a szakrális motívumokat, nem szólítottak hangos, közös imára, viszont képben voltak. Egyikük még isten áldását is kérte a hideg és meleg fázisú munkára. (Helyiek tudják, hogy a lét kritikus feltétele a meleg (a folyékony) fázis, a nyersvas- és acélgyártás megmaradása.)


  A hangsúlyozottan civil szervező P.ZS. zárszavára a (fentebb szociológiailag/hangulatilag/ideológiailag már úgy-ahogy körülírt) hallgatóság némi tétovázás után szétszéledt. Nem volt közös ima. Nem tapsoltak. Nem néztek egymás szemébe. Se körül. Észre sem vették, hogy a város vezetői közül mintha senki nem ért volna rá. Velük lenni. Arról sem tudtak, hogy állítólag a szakszervezet is ódzkodott honlapjára tenni a meghívót. Sebaj! Otthon, a jobb napokat is látott panelban, majd tovább sóhajtoznak, vagy káromkodnak.
  Vagy elmondanak egy magányos Miatyánkot a (hajdan volt) Sztálin Vasműért.