Lebuki

Tagadhatatlan. Bő negyven évig sokkal több figyelmet fordítottak(tunk) az Új-ra, mint az Ó-ra. Mármint (Duna)Újvárosra, vs. az óváros, alias Dunapentele községre. Szép emlékű Tapolczai Jenő tanácselnököt, talán éppen a lelkiismeret-furdalás vezérelte, amikor az óvárosiak kiengesztelésére egyszer csak tervbe vétette a falun átfolyó, szemetes Lebuki patak rendezését. (Máskülönben az új- és óváros szégyenét.)
Innentől kezdve aztán nem múlt el esztendő és városfejlesztési terv, amelyben ne szerepelt volna az ígéretes mondat: „és rendezzük a Lebuki patakot!” Amely terv az óvárosiakat minden bizonnyal boldog megnyugvással töltött el. Ám az amolyan, bent is vagyok, kint is vagyok, pimasz zsurnaliszták, magunk között később már minden gyanús ígérethez hozzátettük: persze, „és rendezzük a Lebuki patakot!” is. Bőven volt alkalmunk és időnk a cikizésre.
Az eltelt első esztendő végén ugyanis kiderült: az „és rendezzük a Lebuki patakot!” mindössze azt jelenti, hogy foglalkoznak a rendezési terv megrendelésének - gondolatával.
A második esztendőben, az aktuális városfejlesztési tervben természetesen ismét szerepelt az: „és rendezzük a Lebuki patakot!”. És valóban, már megrendelték volna a tervet, de sajnos nem volt rá keret.
A harmadik évben elhangzó „és rendezzük a Lebuki patakot!” mondat mögött annyi volt a tény, hogy a még nem létező tervet átdolgozásra visszaküldték a tervezőirodának.
A negyedik év városfejlesztési tervében szereplő ígéretes mondat, miszerint „és rendezzük a Lebuki patakot!” azt jelentette, hogy a városi tanács beruházási osztályán valaki véletlenül meglátta rendezés költségvetését, amit azonnal törölt is.
De fogjuk rövidebbre! A nyolcadik, sőt a tízedik esztendő is csak készülődéssel telt el. Ám a mondat, akkorra már beleégett a helyiek tudatába, és többen esküdni mertek volna a múlt időre, hogy: „és rendeztük a Lebuki patakot!”. Miközben az árok alján még semmi sem történt, továbbra is zavartalanul folytak a zavaros vizek.
Úgy tíz-tizenkét év múltán sorsom elszólított a városból, nem figyeltem tovább a Lebuki patak történetét. Ma már (úgy tudom) szerencsére rendezetten folyik a Lebuki. A feledés kegyes fátyla pedig (ahogy szokott) ráborul minden beváltatlan és beváltott ígéretre.

Hirtelenjében már én sem emlékszem pontosan: melyik év is lesz az elrugaszkodásé? És hány évig kell még aludnunk az egy millió új munkahelyig?

A hipokrita sztálini

A zember (úgyis mint a zemberek egyede) nem feltételezheti, hogy kortársainak magánkönyvtárából – miként az enyémből – egyszer csak előkerül „A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének Alkotmánya (alaptörvénye)” 64 oldalra rúgó, egyébként dísztelen, értsd: festmények lenyomatával nem dekorált füzete. Miután oda – tudniillik magánkönyvtáramba való - kerülésének hiteles történetét rendőri vallatás esetén sem tudnám felidézni, marad az egyetlen magyarázat, nevezetesen, hogy a füzet mindössze 2 azaz két forintba került. A bolondnak is megérte megtudni, hogy majdan 35 év múlva, mitől fogunk elhatárolódni. Kivált, hogy már a 8. oldalon biztosítottak arról, hogy ez – ti. az 1977-ben elfogadott - megőrizte „az 1918. évi első szovjet Alkotmány, az SZSZSZK 1924. évi Alkotmánya és az SZSZSZK 1936. évi Alkotmánya eszméinek és elveinek folytonosságát”. Semmi kétség tehát. A 2012. január 1-én pokolra küldött sztálinista magyar alkotmány hiteles forrásánál állunk.
Nézzünk hát – találomra! – néhány ígéretes cikkelyt: a sztálini alkotmány (is) biztosítja „az összes társadalmi ügyek hatékony intézését, a dolgozók mind tevékenyebb” részvételével, és az állampolgárokkal való egyeztetést.(5. oldal.) Sőt: „Az államélet legfontosabb kérdéseit össznépi megvitatásra, illetve szavazásra (referendum) bocsátják”. (7.oldal)
De hogy egyik cikkelyt a másikba öltsem, a sztálini alkotmány szerint:
Senki nem tartóztatható le bírósági, vagy ügyészi jóváhagyás nélkül.() A magánélet titkát, a levelezés, telefonbeszélgetések titkát törvény védi.() Panasz tehető a tisztségviselők, az állami és társadalmi szervek cselekedeteire vonatkozóan.() Az állampolgároknak joguk van bármilyen vallást gyakorolni.() Joguk van mindennemű oktatás ingyenes igénybevételére.() A bírálatot megtorló személyeket felelősségre vonják.() A választás titkos, a választók akaratnyilvánításának ellenőrzése tilos.() Az állampolgárok személyi tulajdonát és öröklési jogát az állam védi.() A gyerekek kötelesek gondoskodni a szüleikről.() Biztosított a szólásszabadság, a sajtószabadság, a gyülekezési szabadság, az utcai menetek és felvonulások szabadsága.
Mondjam még? Elsősorban azok okulására, akik életkoruknál fogva testközelből nem ismerhették ezt a hipokrita sztálinit. Ráadásul még nem tanulták meg, hogy a papír, évezredek óta mindent elbír.
+
A végére inkább egy régi, keletkezésének idején bátor, mára közkeletű bonmot idézek miszerint: szabad országban a szabad sajtó, szabad munkatársa azt ír - amit szabad.

És miben van ez nekünk?

Akármiben fogadnék, hogy manapság már kevesen tudják felidézni az ötvenes évek elején divatos munkadalt: Hej, ha nyílik a tárna stb.
Hogy mit csinál a micsoda?
Hallom, olvasom, látom, hogy Ózd környékén megnyitnak egy huszonéve bezárt szénbányát. És mindenki mennyire örül. Rozoga, elnyűtt, fogatlan, könnyező, ötvenen túli egykori bányászok kivétel nélkül oda nyilatkoznak, hogy alig várják az alászállást.
Jaj, csak ne emlékeznék arra, hogy ugyanezek a férfiak fiatalabb kiadásban, az örök búcsú szomorú tudatával is könnyes szemmel jöttek fel onnan. Meg arra, hogy falusi nénikémet milyen lelkesen beszéltük rá (én és a kormány), hogy telente most már ne bajlódjon széntüzelésű, SuperCalor kályhájával. Itt a szép új világ, a korszerű megoldás, az olajkályhájáé a jövő. Ezentúl annyiból áll a téli fűtés, hogy beleönti az olajat, csavar rajta egyet-kettőt, és már meleg is van a szobában. Egyszerű, tiszta, gazdaságos. Elhitte nekünk (nekem és a kormánynak). Innentől már csak azt kellett elmagyarázni, hogy melyik gombot merre és meddig kell csavarni, ha melegebbet akar, vagy ha elég lesz a langymeleg is.
Hogy egyik szavamat a másikba ne öltség, alighogy végeztünk az olajfűtés előnyeinek és technikájának elmagyarázásával, a Napnál is világosabb lett, hogy, akinek egy csöpp esze van, gázra vált. Gázra állítja át a háztartását. Abszolút hitelesen elmagyaráztuk (én és a kormány), hogy a gáznál aztán tisztább, korszerű, gazdaságosabb fűtés nincs a világon. A ”felismerés” – ki törődött akkoriban ezzel - végképp betett az olajfűtés elterjesztésekor is haldokló szénbányászatnak. Be is zártak a bányák, a bányászok könnyes szemmel búcsúztatták az utolsó csillét. Homokkal tömték el a vájatokat, eljött a még szebb új világ, a széles magyar rónán kiérdemesült SuperCalor- és olajkályhákat kergetett a keleti szél.
Most meg (lásd, mint fent) nyílik a tárna, nyitják a szénbányát (bányákat) Farkaslyukon. Örülnek a régi bányászok, de a leendők is: boldog a nép, lesz munka. Nota bene munka lesz az is, hogy gázhoz szokott mindenkori nénikénknek, unokánknak elmagyarázzuk (én és a kormány) miért jobb, korszerűbb, gazdaságosabb a kamrából (szemétből?) előkapart SuperCalor kályhákban tüzet csiholni. Hogyan kell: a hamut kipiszkálni, mekkora rést hagyjunk az égést tápláló levegőnek, vigyázni, hogy ne égjen túl gyorsan, de ne is csak pislákoljon a láng. Lesz mit tanítani és tanulni!
Ja és persze dalolhatunk is! Az ötvenes évek elején így szólt a nóta minden hajnalban a néprádión: Hej, ha nyílik a tárna, hívogatva ásít felénk! Mintha bennünket várna, a szén, a fekete szén. Fel, mert üt már az óra, kapd el jól a csákány nyelet! És az üdvözlő szóra, jó szerencsét a felelet. Fenn már járnak a gépek és nyomában ömlik a fény. És az otthon feléled, ha itt a fekete szén…
Oké. De legyünk (én és a kormány) némi előrelátással! Ezért, ha lát valaki a magyar rónán egy széltől kergetett kiérdemesült olajkályhát, kapja el.
És biztos, ami biztos, fogadja örökbe.

ECSÉM !!!

Ha jól emlékszem Karinthy Frigyes írta (mert manapság nagyon kell vigyázni a forrás-megjelölésre), hogy: elmentem egy ház előtt, ahol valaha egy hölgy lakott. Pár lépés után megkérdeztem magamtól: egyáltalán, hogy mer ez a nő nekem eszembe jutni?
Ezt kérdezem én is. Egyre többször. Hogy mernek eszembe jutni bizonyos hasonlóságok! Például az a falusi rendezvény, ahol amúgy parasztosan eligazították azt, aki nem ismerte föl saját státusát.
Történt, hogy a járási elvtársak (amikor még voltak járások /meg elvtársak/, és nem most, amikor csak lesznek) egymás között buliztak. Egyszer kegyesen megengedték, hogy a maguk közé emelt (értsd: vb-taggá lett) szemre való menyecske magával hozza a férjét is. Ritka eset volt, tudniillik a testület jobban szeretett szigorúan zártkörben leittasodni. Az meg ugyancsak szokás volt, hogy a maguk közé emelt szépasszonyt a testület még potens tagjai sorban – ahogy a biblia mondja - megismerték. A közös bűn erősítette bajtársiasságot, táplálta az együvé tartozást, és némi függőséget is generált.
Az így megtisztelt menyecske természetesen kapott valami szinekúrát, az elvtársak szemében nem jelentős beosztást. Lett műv.ház igazgató, tájház igazgató, kereskedelmi felügyelő, személyzetis. A férj meg látva az asszony gyors karrierjét, vagy gyanakodott, vagy büszkeséget érzett. Ha meg egyszer-egyszer maga is részt vehetett a járási elit zárt összeröffenésén, érthetően nehezen találta meg a helyét, státusát. Legtöbbször túlkompenzált. Vitte a szót, nótát rendelt, vezényelt a bandának, sikamlós vicceket mesélt, elméleteket gyártott, okos(kodó) tanácsot adott, tegeződni próbált, szóval ahogy ilyen közegben szokás volt mondani, faszáskodott.
Na már most, a járási testület akkortájt többnyire idősebb - az asszonykánál meg a férjénél jóval idősebb - falusi férfiakból állt, akik tudtak, amit tudtak, és tűrték, amíg el nem unták a hülyévé tett férj tündöklését. Aztán minden szofisztikált körülírást kerülve, egyetlen (alighanem a messzi paraszti múltból átmentett) mondattal igazították helyére a világ rendjét. Ecsém – szólt az én Sándor nevű, téesz-elnök barátom:
-Ecsém, otthun ég a ház!
(És senki nem a házra gondolt.)

Virsli a karácsonyfán

Három fogadalmamról lenne itten szó. 1. Nem értekezem többet a karácsonyi ünnep riasztó, kereskedelmi tartalmáról. 2. Nem fűzök megjegyzést az ünneppel kapcsolatos nyilvánvaló blaszfémiához. 3. Nem teszek úgy mintha meglepődnék a szavak és tények (látványok) ellentétén, röviden: a képmutatáson. Megszegni készülök mindahányat. Röviden.
ad.1. Ízléstelen, ahogy a kereskedelem avatott képviselői már októberben méregetik/mérlegelik, hogy a lakosság vajon az idén is megfelelően marha lesz-e. Ahhoz, hogy a karácsonyi vásárnak nevezett marketing akcióban utolsó forintjaikat is behordja hozzájuk. És fölvásároljon minden bóvlit. (Mely utóbbi szó bolti/ kereskedelmi tartalmától eltekintve, mostanság már politikailag is kerülendő.)
ad 2. Nem tudom, mit szólnak, egyáltalán appercipiálják-e egyházi illetékesek, hogy a karácsony (tudjuk: Jézus születésének ünnepe) generálta szeretet immár szétáradt a kóbor kutyákra és macskákra is. Idei (szótlanul hagyott?) csúcs, hír a televízióban, hogy a kutyák menhelyén (régebben sintértelep) buzgó állatbarátok karácsonyfát állítottak és az ágakra virslit, kolbász darabokat, húscafatokat lógatnak. Nem ragozom tovább.
ad 3. Az idei karácsonyon XVI. Benedek pápa is szükségét látta megemlíteni a születésünnep nem kívánt, túlozott marketing jellegét. Részvéttel szólt továbbá azokról, akik a világ különböző tájain rendkívül nehéz helyzetben élnek, akiket éhínség, vagy a stabilitás örök hiánya sújt. Elítélően említette a mindenáron való cselekedni akarás öntelt büszkeségét, amelynek során akár az Istennel is versengeni akar az ember, Istent akarja helyettesíteni annak eldöntésében, hogy mi a jó és mi a rossz, uralkodva élet és halál felett. Visszafogottságot, szerénységet, nagyobb, jóval nagyobb szerénységet sürgetett. Ez volt a pápa karácsonyi szentbeszédének belső tartalma.
Külsőségeit közvetítette a televízió.

Sárga szaggatott

Naponta elautózom a Petőfi laktanya előtt, a Budaörsi úton és látom a. ..
Várjunk csak! Mégsem innen szövöm a történetet, de néhány sor után majd visszatérek ide. Végtére is a mondandónak, a blog-bejegyzésnek is van dramaturgiája. Ha dramaturgja nincs is. Szerencsére. A szerencse fogalma azért tolakszik ide, mert színházjáró emberként el-elképedek, mit tudnak csinálni felkent dramaturgok (rendezők?) valamely klasszikus drámából. Gondolom, csak azért, hogy más legyen, mint aminőt 30-40 éve láttunk. Különben pedig, a fene tudja. Lehet, hogy azért történik minden egy felvonásban, mert attól tartanak, hogy szünetben hazamegy a közönség fele.
Még mindig nem vagyok a Petőfi laktanyánál. Előbb bevallanám azt a réges-régi hibámat, hogy a kisebb ostobaságokból és jellemtelenségekből általában messzebbre vezető következtetésekre jutok, mint a méretes nagyobbakból. Hogy érthető legyek: inkább megvetem, mondjuk azt az igazgatót ( főnököt), aki hazavisz a hivatalból két golyóstollat a gyereknek, mint azt, aki milliókat elherdál.
Egész tegnapig azt hittem, hogy ezáltal valami morális magaslaton állok, valami ritka erkölcsi attitűd birtokosa vagyok. De nem. Leírni is alig merem, Dzerzsinszkij (tudják, a CSEKA hírhedt, gyilkos vezére) is valahogy így volt ezzel. Olvasom, hogy az apró-cseprő gondok, például a jegy nélkül vonatra szállók, az előírás szerinti 100 helyett csak 85 gyufaszálat tartalmazó skatulyák jobban felbosszantották, mint a Szovjetunió 1923-as gazdasági mélyrepülése. Márpedig, ha Dzerzsinszkij bosszús volt, akkor élő ember nem maradt a környéken.
Igen röstellem a hasonlatosságot, de most már mindegy, majd igyekszem elfelejteni. A kis ostobaságok feliratozásától azonban nem tudok ilyen könnyen szabadulni. Mert - és most jön a Budaörsi út Petőfi laktanya előtti szakasza, a BAH csomópont felé.
Tavasz, nyár, vagy kora ősz volt, amikor minden előzetes értesítés és hatásvizsgálat nélkül – ahogy manapság divatban van - egy reggel arra ébredtünk, hogy kettős záróvonalat festettek az úttestre. Miáltal egyetlen sávra szűkült a felüljáró, és a város felé igyekvő autók már a virágpiacnál, később már a bevásárló központoknál várakozásra kényszerültek. Az elemi erővel kitört felháborodás néhány napon belül elsöpörte – nem az állítólagos ötletadó, jó családba született, magas beosztásba röpített ifjút - a kettős záróvonalat. Amit szaggatott sárgával sietve annulláltak. (Ismerik a régi kalauzviccet: ez a lyuk nem lyuk. Na: ez a vonal nem vonal.)
Naponta elautózom a Petőfi laktanya előtt, a Budaörsi úton és nézem a kettős fehér csíkot, meg a fehéreket fölülíró sárga szaggatottat. Nézem, mint a hozzá nem értés, a hülyeség emlékművét.
És tudják mi az érdekes? Nem kopik.

Ád hozzá hivatalt is

Derűsen figyelem a magyar közéletet, s benne az árulkodó semmiségeket. Is. Főként azokat. Itt vannak például a torlódó utónevek. Figyeljék csak! Hirtelenjében milyen sok közéleti szereplőnek nőtt - a magyar szokásoktól eltérően - még egy (második) utóneve. (Keresztnevet nem mernék írni, mert tartok tőle, hogy annak idején az elsőt se keresztvíz alatt nyerték. Ifjabb generációhoz tartozók tájékoztatására: az efféle pótcselekvést akkoriban névadásnak hívták.)
Mint a gyom teremnek manapság a Zsolt Lászlók, Krisztián Andrások, mintha az ilyetén meghosszabbított név rangot adna és hozzá tartozna valamely elnyert közhivatalhoz. Mondanám, hogy előkelő is, ám van egy rossz hírem a névtorlódást preferáló urak és hölgyek számára. Nagyanyámat, mint egy mosónő ismeretlen apától származó gyermekét, (gondolom jóvátételként) Viktória, Mária, Adelheit nevekre keresztelték. Viszont eskü alatt vallom, hogy hosszú élete során egyszer sem mert előjönni ezzel a teljes névsorral. Igaz, soha nem kapott is hivatalt. Így aztán egyszerű Etel maradt, és Etel néniként tettük a sírba.
Próbálom megfejteni a vélt elegancián túlmutató okot (okokat): Czitrom Erika vajon miért nem elégedett az Erikával és újabban miért ragaszkodik a Gyöngyvér utónévhez is. Vagy itt van Bukovári úr, aki mihelyt közhivatalhoz jutott, az addig használatos Géza mellé rögvest fölfedezte magában az Árpádot is. ( Természetesen minden névazonosság a véletlen műve. A jelenség azonban véletlenül sem az.) Amíg találgatjuk és szenvedjük a lehetséges okokat, felidézem egy gyerekkori olvasmányom idevágó, derűs részletét.
Történt, hogy valamely magyar sportoló, valamely nemzetközi versenyen első lett, és meghívást kapott a győztesek tiszteletére rendezett fogadásra. Honfitársunkat, akit nevezzünk Balogh Lászlónak, a protokoll szerint bemutatták a házigazda Spanyolország előkelőségeinek. Elfogódottan lépkedett közöttük, sorra kezet fogott a miniszterekkel, miközben lassan gyűlt benne az indulat. Mert amíg ő azt mondta, konkrétan és röviden, hogy Balogh László vagyok, az éppen kezét nyújtó spanyol úr elsorolta, hogy ő bizony: Ignácio, Bartalome, Maurició, Pedro, Rodrigo, Nicolas Herrero. A második, de az ötödik is, meg a hetedik úr is Lorenzo, Juan, Diego, Matias, Pedro, Gusztávo, Domingo stb. volt. Ami a gyülemlő indulat mellett jelentős kisebbségi érzést is keltett a mi póriasan egyszerű Balogh Lászlónkban. Amikor az utolsó előtti úr azt állította magáról, hogy ő nem csak Lucas, Luis, Eugenió, Carlos, Segismundo, Miguel, José Maria, hanem Jesus is, barátunkat elöntötte a pulykaméreg. Az utolsó előkelőséghez érve udvarias mosollyal az arcán, szép tagoltan így szólott: Te is hülye vagy, ba..meg, kapjátok be, mindannyian, elmehettek a jó, büdös Francba, a hosszú neveitekkel együtt, Balogh László vagyok. Mire az úr:
- Én meg a magyar követ.
Csak, mint született poéngyilkos jegyzem meg, hogy nekem is van ám egy eleddig használaton kívüli második keresztnevem: Félix. Valamikor az ötvenes évek elején, maga a kalocsai érsek hitelesítette egy szokásos bérmálási arcul legyintéssel.
Már most joggal remélem, hogy akinek lám két nevet adott a jóisten, előbb-utóbb ád hozzá hivatalt is.