A párizsi lány

Azt mondja a barátom, hogy nem vagyok normális. Jó, kicsit rövidebben fogalmazott, de csak nem fogom magam önként és nyilvánosan lehülyézni!
Arról beszélgettünk, hogy nemrég jöttem haza Párizsból. Ah, lelkesül a haver: Párizs, St. Michel, Luxemburg kert, Montmartre, Sacré-coeur, Louvre. Mindent tud, mert igazi européer. Egyébként. Na, és milyen maradandó emléket hoztam? Esküszöm, hogy egy zenés kiskocsmára gondol a Montparnasse-on, a Montagne utcában. Mondom, hogy leginkább egy lányra emlékszem. Hú, azanyám! Ez igen, tüstént meséljem el, de részletesen, mert neki még nem volt dolga párizsi csajjal! Először is, hány éves? Huszonkettő-huszonháromra saccolom. Hogy hívják? Hát, a nevét se tudom. Hú azanyám szűzmáriáját! De most aztán azonnal leülünk, és ne hallgassak el semmit, mondjam el az egészet!
Elmondom.
Az úgy volt, hogy a Concorde megállóban szálltam át a 12-es metróra. Este fél kilenc lehetett. Az a meleg, egy-szál-inges este, ami október elején itthon is, Párizsban is ritkaság. Leültem egy padra. Srégen szemben a lány. A Porte de Versailles felé ment a szerelvény, bár ennek semmi jelentősége nincs. Néztem. Nem tudom mikor, de nagyon régen láttam ilyen fáradt arcú, elnyűtt, kifacsart, kimerült, lestrapált proletárlányt. Csak munkából jöhetett, ahová még kora reggel indult el. Ezt onnan sejtem, hogy egy farmer dzseki feküdt az ölében. A reggelek ugyanis már hűvösek. Máskülönben olcsó top, vagy mi a fene, póló fedte apró körte méretű mellét, fél combjáig érő szürke szoknyája valami vacak csipke, vagy kötött anyagból, nem tipikusan munka utáni metrózáshoz készült. Fáradt lábát három szíjból összekötött szandálba bújtatta. De inkább papucs volt az, a legolcsóbb fajtából. Kezében szorongatta Párizshoz méltatlan ócska szkáj retiküljét. Pont ilyenre szoktak alkudni idős templomjáró nénikék a kiskunhalasi piacon.
Néztem a lányt és tudtam, hogy valahol már találkoztunk. Igen, Tóth Árpád versében, egy vak, szennyes, szürke hajnalon, amikor még üveges szemmel aludtak a boltok. Gondoltam megszólítom és tudtára adom, hogy egy magyar költő egyszer, régen írt a hajnalban kelő proletárlányokról. Próbáltam felidézni a verset, amit persze franciául soha nem tudtam volna neki elmondani. Szerencsére elővette a mobilját és sms-t küldött valakinek. Várt. Várt. Nem jött válasz. Szomorú lett. Aztán mintha megrántotta volna a vállát, beütött 8-10 számot és füléhez emelte a kis dobozt. Megint várt. Szerintem az illő 7 csöngetésnél hosszabban. Valaki nem vette fel. Valaki nem várta a hívást. Valaki nem örül, hogy ő már jön. Belenézett a semmibe. Végtelen fáradtsága mellé a csalódottság is ráült az arcára. Csak az én fantáziám tobzódott: járt ez a párizsi lány egyszer is a Louvreban, a D’Orsay múzeumban ahol a fél világ bámészkodik? (Persze, mert a pesti munkáslányok a Szépművészetiben töltik kevéske kis szabadidejüket!) Hogy Moulin Rouge? Ez már eszembe sem jutott. A Volontaires-en megállt velünk a metró. Közölték, hogy a szerelvényt kivonják a forgalomból. Leszünk szívesek megvárni a következőt. A parancshoz szokott lány megadón föltápászkodott, kisodródott az ajtón és örökre elnyelte a kényszerű átszállás miatt méltatlankodó tömeg. Pedig éppen ígérni akartam neki valami irigyelhetőt, valami szépet, csókot, biztatót: hogy bár kopott sínjén a villamos holnap is kijajdul a térre, de biztos, hogy a Nap majd arany csókot dob egy munkáslány kezére.
Na, itt szólt a barátom, hogy ez már irodalmi blaszfémia, hagyjam abba, mert javíthatatlanul hülye vagyok.
Alighanem igaza van.

Megfagytak

Nagy baj lehet velem. Nagyon nagy. Hasonlítgatom az almát a körtéhez. Teszem azt: két alma, vajon hány körte?
Az egész azzal kezdődött, hogy a minap olvastam egy hírt, miszerint két hajléktalan ember megfagyott ifjúságom városának fő utcáján. Dunaújvárosban, a Vasmű úti parkban. (Országosan egyébként már 84-en fagytak halálra az idén.) Talán éppen ott, ahol negyven éve, vagy annál is régebben, éjféltájt üldögéltem egy lánnyal. Egyszer csak ránk világított két rendőr és szigorúan elkérte a személyi igazolványokat. Odaadtuk, lapozgatták, visszaadták. Én pedig felháborodott glosszát kanyarítottam, hogy lám a rendőrségnek nincs jobb dolga, mint békés szerelmespárokat zaklatni a parkban. Persze, más dolga is volt, ha nem is jobb. Hajaj! Néhány éve kezembe kerültek (birtokomban is vannak) akkortájt keltezett besúgói jelentések (másolatai): ki mit mondott az idős, köztiszteletben álló író születésnapján, mit ittak, mit ettek a gyanús értelmiségiek. Ismertem embereket, akiket nagyobb ünnepek táján szorgosan begyűjtöttek, másokat oktalanul fölpofoztak, rettegésben tartottak, ha hosszan beszélgettem a mozi előtt valakivel, másnap megkérdezték az illetőt: vajon miről folyt a duma. (Lásd még: rendőrállam.) A szabadság korlátozásának arról a szörnyűségéről! már ne is szóljak, hogy csak három évente utazhattunk nyugatra, hogy előbb agyon nyomozták azt, aki végre kapott útlevelet, és hogy a nyugat-európai szabadság fogalmára itthon gúnyosan ráragasztották a mondást: persze, szabad a híd alatt aludni.
Ezzel szemben itthon, az „első szocialista” címmel sújtott városban (másutt is) elképzelhetetlen volt a híd alatti alvás. És nem csak azért, mert még nem állt a Duna-híd. Se szeri, se száma nem volt a munkásszállói ágyaknak, ahol azok is alhattak, sőt lakhattak, akik már régen nem dolgoztak az adott gyárban, már régen nyugdíjba vonultak, csak éppen nem volt hová hazamenniük. Nem is fagyott meg senki az utcán.
És most itt ez a demagógiába hajló belső kényszer, hogy összehasonlítsam az almát a körtével. Mondom, hogy nagy baj van velem.
Akkoriban alig fájt, hogy privatizálták az első ötéves terv nagyszerű alkotását, dolgozó népünk büszkeségét, a békeharc bástyáját, hogy állami tulajdonból eladták a hajdan Sztálin nevét viselő gyárat, amit egykor lelkesen építettünk és súlyosan megkoplalt az egész ország. Mindössze odáig jutottam, hogy: na ezt se gondoltuk volna! Én sem, de alighanem az a két férfi sem, akik talán kitüntetett sztahanovisták voltak egykor, vagy már ide született gyerekként elhitték a nekik ígért boldog, szocialista jövendőt, esetleg már akkoriban is várták az igazi szabadságot. És most kihűlt testükkel, szabadon kinyújtóztak a halál oldalán. Megfagytak a Vasmű úton. Ugye érződik, hogy milyen meredeken csúszom a demagógia irányába?! De hát, előre megmondtam, hogy nagy baj van velem. Jobb is lesz nekem, ha ragaszkodom a jegyzet szokott terjedeleméhez, és abbahagyom, nem magyarázom tovább a magyarázhatatlant. Egyébként pedig:
Hej, de szívesen átadnám a személyi igazolványomat a Vasmű úti parkban annak a két bunkó rendőrnek, ha az a régi lány még élne, és szeretne.

Kinek a felesége

Senkinek nem voltam a felesége. Valakinek sem. Érdek nélküli kívülállóként futtatom hát az eszemet a feleségek státuszáról, mert tudom, hogy senki felségnek nem lehet könnyű. Hát még valakiének! Az utóbbi szót akár nagybetűvel is írhatnám. Hogy megkönnyítsem az áthallást.
A mai – de alighanem a minden eddig volt - magyar társadalom férfiközpontú. Gondoljunk csak az abszurd –né formulára. Ezúttal mégis a legfrissebb (szerintem szerencsétlen) kitörési kísérletre utalok, ahol a kereskedelmi televízió izgága műsorvezetője mezítelen altestét egy tiszteletre méltó tudós matróna takarja le - természetesen a nők egyenjogúsítása nevében. A magyar nő évtizedes (-százados) sorsa, hogy - néhány üdítő kivételtől eltekintve - valakinek a felesége legyen. És ebben a státuszában próbáljon meg közéletileg viselkedni: a férje mellé állni, netán eléje tolakodni, vagy mögé bújni, háttérből irányítani, esetleg ízlést tévesztő szerepekben tetszelegni. A Valaki feleségének etikájáról lennék mondandó. Mert, hogy erről honilag nem sokat tudunk. (A külföldi példák meg – Tito Jovánkája, Peron asszony, Hillary Clinton – túl messzire vinnének.)
Az átkosban – emlékszünk - az elvtársaknak kvázi nem is volt felesége. Családja se. Noha volt. Igazi bennfentesnek számított, aki tudta, hogy Valakinek van, és hogy hol parkol a neje. Ilyen jól értesült volt pl. a magyar televízió kiérdemesült, majd gyorsan konzervatív országgyűlési képviselővé avanzsált félvezetője, aki hetente és főleg hangosan közölte a szerkesztőségben, hogy: ha keresnek, a Kádár elvtársnőnél vagyok. Kádárné történetesen a tájékoztatási hivatalban üldögélt. Gondolom, elvégezte, amit rábíztak. Ma sem tudom, egy munkahely számára átok, vagy áldás volt-e, ha valamelyik országos, megyei, vagy akár csak városi főnök felesége náluk töltötte el a napi nyolc órás munkaidőt. Nem kizárva a lehetőséget, hogy tisztességesen dolgozott. De azt sem, hogy piti kis szereptévesztésekben elégült ki.
Megboldogult kollégám Ősz Feri története következik. Akkoriban éppen egy művelődésházba „deportálták”, mert újságíróként rosszul viselkedett. Pestre utaztak volna a művelődési osztály vezetőjével. A hivatali autó már kiállt a művház elé. Közelgett az indulás ideje, az osztályvezető késett. Feri felhívta telefonon a lakásán, hogy megkérdezze, hazaugorhatna-e a kocsival, mert otthon felejtette az igazolványait. A feleség vette fel a kagylót.
Feri: Csókolom beszélhetnék D. elvtárssal.
Feleség: Fürdik.
Feri: Pardon, köszönöm.
A beszélgetés még háromszor megismétlődött, szó szerint ugyanígy. D. elvtárs hosszan szeretett fürdeni. Végül az asszony unta meg a dolgot és rákérdezett:
Feleség: Miért keresi a férjemet, Feri?
Feri: Engedélyt szeretnék kérni tőle, hogy a kocsival hazaugorjak egy pillanatra, stb, stb.
Feleség: Oh, hát ahhoz nem kell a férjem, azt én is e n g e d é l y e z h e t e m. Menjen csak.
A feleség alighanem reggeli pongyolát viselt. De hogy zsinóros mellény nem volt rajta arra esküdni mernék.

Macsó ország lúzerei

Legjobb tudomásom szerint ez egy macsó ország. Ahol kedvelik a könnyedén magabiztos, zsebre tett kézzel is erőt sugárzó, energiától feszülő, erős akaratot mutató (hogy ne mondjam erőszakos) állampolgárokat. Ahol nem divat a siránkozás, tétovázás, gatyázás, ahol kemény következetes választ adunk a globalizmus, neoliberalizmus, multinacionalizmus képében felénk settenkedő imperialistáknak. Semmi bizonytalankodás, halogatás, egyeztetgetés, semmi kétely, semmi cicó – győzünk és kész.
Ehhez képest, jobb/más híján, nézegetem a tévé dalos vetélkedőit, amiből – az ott leadott szavazatokra utalok - azt a következtetést szűröm le, hogy a nézők viszont egyenesen kedvelik azokat, akik bár birtokolják a posszibilis győzteshez illő legjobb képességeket, mégis elesettnek, gyámoltalannak, siránkozásra, sőt sírásra hajlamosnak mutatják magukat. Más szavakkal: akik messzemenő bizonytalanságot, gyengeséget közvetítenek a néző népek irányába. Gondoljanak csak a múltkori sírdogáló teremőrre, vagy a jelenkori külker. levelező asszonyra, aki folytatólagosan és szívszorítóan lebegteti a lemondást, a visszavonulás, a meghátrálás bűnét. És!? Csak úgy dőltek/dőlnek hozzájuk a szavaztok.
Ebből azt a - nyilván téves - következtetést vonom le, hogy a csuklóból macsóktól eltekintve ez az ország (mondjuk a képernyőre bámulók kétharmada) bizony a lúzereknek szurkol. Velük van. Persze, óvakodom a jelek és jelenségek túlértékelésétől. (Tudják, hogy volt az, amikor a szemináriumon felállt valaki és bevallotta, hogy: elvtársak, én nem értek egyet magammal.)
Mégis szabadjon kérdenem a Kárpátok alatt: mi lesz akkor, ha ne adj Isten a kandidálók tömegesen megvilágosodnak és a szavazatok megszerzésének reményében eluralkodik itten, azaz ottan a lúzerség. Az a legkevesebb, hogy könnyen olyan dalokat hallunk majd, hogy: Csupa könny a szobám, meg Lehet könny nélkül sírni, meg Édesanyám ne sirass, meg Sír az őszi szél… Nem is folytatom, mert sírva fakadok. Csak kérdezem: hogy lesz itten akkor ebből egy erős, győztes, büszke, nyertes Magyarország? Amit mindannyian szenvedélyesen akarunk, miközben szorgalmatosan esemes szavazatokat küldözgetünk a magukat lúzernek láttató jelesek javára.
Kérem az illetékeseket, hogy öntsenek tiszta vizet a fejekbe és a mobiltelefonokba. Hozzanak törvényt, hogy minden nemileg érettnek nyilvánítható állampolgár azonnal vágja zsebre legalább a jobb kezét, amivel sms-ezni szokott, és maga is fakadjon inkább dalra.
Én még emlékszem egy alkalmas, jó mozgalmi nótára:
„Már tiéd az ország,
Bátran tekinthetsz most előre
Tervünkkel építjük sorsát.
Más lett a törvény más az ember,
Mások járnak az élen
Nagy sokaságunk, mint a tenger,
Mint csillag az égen.
Zúgjatok csak traktorok, szánts, arass te gép
Új élet hajnal fényére ébred e boldog nép.”
Úgy legyen! Vagy így.

Álmok a déli végeken

Szép nagyot álmodnak újabban a déli országhatár mentén. Uniósat. Közelebbről, hogy az unió majd támogatná a Szeged-Szabadka-Baja vasútvonal újranyitását. Meggyőző tanulmányok is születtek már a hajdan fontos, kelet-nyugati vaspálya történetéről, és legújabb kori gazdasági szükségességéről. Ezeket nem ismételném.
De! Létezik a nevezett „viszonylat” múltjának egy mellékszála is, amit - a környék helytörténetét tanulmányozva – van szerencsém ezúton röviden közre adni.
Az országhatár által Horgosnál és Csikériánál kétszer is (1920 és 1945/1947) elmetszett vasutat, a maradék Magyarországon megkísérelték pótolni. Az 1920-ban aláírt/elismert, délen 1921 augusztusában realizált országhatárt még 1922-ben is igazítgatták. A nemzetközi határrendező bizottság 1922. április 3 és május 3 között tekintette át az E jelűnek nevezett 135 kilométer hosszú határszakaszt. Vassel Károly vezérkari ezredes magyar főtárgyaló bizalmas jelentése szerint: sikerült a megszállva tartott Szeged Alsóközpontból (ma Mórahalom) visszavonulásra bírni a szerbeket, továbbá meggyőzni a bizottságot, hogy „a Kelebia és Csikéria vasútállomásokra a Szeged-Baja vasúti összeköttetés létesítése végett Magyarországnak szüksége van”. Vagyis, a határon túlra maradt Szeged-Szabadka-Baja vonal helyett terveztek egy új, a határ belső oldalára eső Szeged-Kelebia-Baja vasúti pályát.
Talán e terv (ha egyáltalán igaz volt) halovány része lett az 1927-ben átadott (és 1975. augusztusban kimúlt) Szeged-Várostanya (ma Ásotthalom) keskeny nyomtávú vasút, amely kőhajításra megközelítette a kelebiai Nagykéri majort, ahonnan egy még keskenyebb nyomtávú vasút (inkább lóré) vitt a Tompa alatti Sáskalaposig, ahonnan viszont ugyancsak kőhajításra volt az egykor Szabadka-Bácsalmás-Baja-i immár zsákvonal Csikéria-i végállomása. Az érvként használt terv alighanem inkább a szerbek által követelt egykor szabadkai puszták, akkorra már Kelebia és Csikéria községek magyarnak megmaradását, mintsem a vasútvonal tényleges kiépítését szolgálta. Nem is lett más, csak terv.
1928. júliusban felröppent egy újsághír, hogy „még ezen az őszön megnyílik a Szabadka-Csikéria Bácsalmás-Baja közötti vasút”. De hogy valóban megnyílt-e? Nincs rá adatom. 1941-ben, a bácskai bevonulás után viszont megnyílt, de aztán az újra vont határ és a láncos kutyázás miatt végleg megszűnt. 1960. október 31-én pedig a Csikéria-Bácsalmás immár zsákvonalon is elpöfögött az utolsó vonat. A határ közvetlen közelében még a síneket is felszedték, lebontották a csikériai vasútállomás épületét, nem maradt ott csupán egy hatalmas, alighanem az 1880-as években ültetett platánfa. (Érdemes lenne védetté nyilvánítani.)
A II. háború utáni Hároméves Tervben (amit természetesen sikerült 26 hónap alatt teljesíteni) valamelyik érintett község még vizionálja/ígéri a belső, Szeged-Kelebia-Csikéria-Baja vasúti összeköttetés megépítését, de hát ez csak afféle falusi álom volt. Nem több mint, hogy az ország újjáépítését szolgáló három év valamelyikében majd újra meszelik a templomot. Hát, nem meszelték. Elmeszelték.

Találkoás(om) egy fiatalemberrel

Ő nem az a fiatalember, akivel Karinthy Frigyes találkozott egykor a Duna-parton. Ezért a megkülönböztető zárójel. Nem is kérte számon, hogy mit nem váltottam be ifjúkori álmaimból, terveimből, kikkel alkudoztam, és mi mindennel alkudtam meg. Nem! Ez a máskülönben rokonszenves, 20 éves, kisportolt, tanult (érettségi után még két év), lányoktól dédelgetett fiatalember két esti beszélgetésünk során csak kinyilatkoztatott.
Azt mondta, hogy a cigányokat, ki kell telepíteni egy szigetre. Kész, passz. Részéről a kérdés megoldva. Ellenérveimre, hogy talán mégsem ilyen egyszerű a dolog, hogy elébb nézzünk önmagunkba, miként kerültek abba a helyzetbe amiben vegetálnak, és milyen felelőssége van ebben az egész társadalomnak, az ország mindenkori vezetőinek, gazdaságpolitikájának, stb. Nos, erre a sok és még több kérdőjelre némi hallgatás után tett egy engedményt: jó, a zenész cigányokat nem, mert azok legalább dolgoznak. Kérdtem: tán’ szereti a cigányzenét, magyar nótát? Azt nem. Nem is tud, egyet sem.
Áttértünk Erdélyre: Erdélyt vissza, mert az mindig is magyar volt. Mondtam: nekem is fáj Trianon (ráadásul én a mai országhatárokon túl születtem), de 1910-ben Erdély lakosságának kétharmada román nemzetiségű volt. Ráadásnak meg a kiegyezés után ott volt az ostobán nacionalista magyar politikai elit. Hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem a fiatalembertől: emlékszik-e tanulmányaiból, hogy mikor is volt a kiegyezés? Kicsit bizonytalanul, de azért rávágta, hogy 1944-ben. Miről vitatkoztam volna vele ezek után?
Miről? Hát a holokausztról, ami szerinte egy mese, mert van egy barátja, aki turistaként járt Auschwitzban, ahol szerinte csupa újonnan épített barakkot látott, és a kémény betonja is láthatóan friss. Mondtam, hogy az egész világot nem lehet becsapni, meg a hazai névsorból is 600 ezer magyar zsidó hiányzik, és ebben az ügyben az én kérdésem csak annyi: vajon az angol-amerikai repülőgépek 1944-ben miért nem bombázták le az odavezető vasutakat? Bár ne kérdeztem volna. Merthogy igen-igen elcsodálkozott: hát nem az oroszok bombáztak Magyarországon?
A beszélgetés és az érvelés persze sokkal tovább, két hosszú esten át tartott. Annak csak a rezüméje ennyi. El is búcsúztunk egymástól anélkül, hogy érdemben válaszolt volna: kitől hallotta ezeket. Vállat vont: senkitől, ő tudja. És becsületesen a szemembe nézett, amikor keményen kezet fogtunk.
Bennem meg felhorgadt a kérdés: de nem az, hogy hol rontottuk el? Mert elrontottuk. Az igazi kérdés nyugtalanít azóta: lehet, hogy 20 évesen én is ilyen ostoba egyszerűen kezeltem az akkor is bonyolult világot? Istenem, lehet, hogy ötven éve én voltam ez a fiatalember?
A lelkiismerettől is vezérelve kiszaladtam a folyosóra és utána kiabáltam: fiam, soha ne higgy annak, ami egyszerűnek látszik!
Nem hiszem, hogy meghallotta.

Ahol a part szakad

Ijesztően feledékenyek az emberek. Nézem a televíziót, olvasom az újságokat és tudomásul veszem, hogy szakad a löszpart Dunaújvárosban. Nem először.
Mielőtt történelmi távlatokba bonyolódnék, el kell mondani, hogy az omlás jelenlegi helye, a város Táborállás nevű része, nem tartozik az épített /Sztálin/városhoz. Félre tehát a közvetlen politikai következtetésekkel!
A magas löszpart Dunapenetele község fölött, nem először csúszik el a Duna irányába. Évszázadokkal ezelőtt is, később is följegyeztek hasonló eseteket. Más lapra tartozik, hogy - ezúttal nem részletezett történelmi okokból - 1950-ben ide rendelték felépíteni az Első Ötéves Terv büszkeségét, a Dunai Vasművet és az első szocialista várost. Valami azért gyanús lehetett a helykijelölést illetően, mert ide hívtak egy állítólag Polsin nevű szovjet talajmechanikus mérnököt, aki hümmögött és látva a megmásíthatatlant, leírta, hogy a talajösszetétel „kellő elővigyázattal alkalmas az építkezésre”. Viszont óva intett a talajvízszint emelkedésétől: azt ajánlotta, hogy árok, gödör 24 órán túl véletlenül se maradjon nyitva. Kell-e mondani, hogy a nagy sietségben ez utóbbit soha senki nem tartotta be. Sok más előírást sem.
És a következmény: már 1950 nyarán az alsó parton felhalmozott sóder alatt megmozdult a föld, 1951-ben a mai Liszt Ferenc kert mögött, mintegy 40 méter hosszan tíz méter mélyre szakadt le a felső part él. A fekete leves 1964 február végén következett, amikor a Radarnak nevezett barakktábor fele szállt alá és ami kegyetlenebb, a Dunai Vasmű I. számú szivattyútelepe vagy ötven méterrel beljebb csúszott a Dunába. Szakadtak a hűtővizet szállító egy méter átmérőjű csövek, megbillentek a Barátság városrész (part élhez közeli) emeletes házai. A kormány katasztrófa sújtotta területnek nyilvánította a környéket és a további nagyobb károk (nem különben a szörnyű blama) elkerülése végett hosszú éveken át összesen 1 milliárd (akkori) forintot invesztált a partvédelemre. A felső parton 200 talajvíz szint ellenőrző kutat fúrtak az anyagrétegig, rendszeresen szivattyúzták a talajvizet, a Dunában épített kazettákkal (terméskővel és kohósalakkal) megtámasztották a partot, teraszokat építettek a magas partfal helyén, és megfogadták, hogy: soha, de soha többé ellenőrizetlenül elfolyó, ellappangó, becsatornázatlan vizet.
És akkor alig pár évtized múltán az eredendően hét végi pihenésre, kertészkedésre használt Táborálláson valaki, valamikor, valakiknek családi ház építésére adott engedélyt, vezetékes vízellátással, szennyvíz csatorna nélkül. Elég lesz egy emésztő gödör (amihez a szippantót vagy ki hívják vagy nem). A gödörből majd úgyis elszivárog a víz. El is. A lösz könnyen átereszti, egészen az agyagrétegig, amelyen pedig előbb vagy utóbb majd elcsúszik a part - a Duna felé.
Utóbb olvasom, hogy a közeli Kulcs községben is leszakadt a magas part egy darabja. És tudom, hogy Kulcson is van vezetékes víz, de nincs szennyvízcsatorna és ott is egyre többen lakják állandóan az eredetileg nyaralónak épített házakat.
Hát, ez van.
Mert mi mindent könnyen elfelejtünk. Mi biztosan nagyon messziről jövünk.