Mátol szabad a pálesz!

Kedvelem a pálinkát. Képzelhetik, mekkora öröm töltött el midőn az akkor még csak leendő miniszterelnök úr oda nyilatkozott, hogy ha úgy fordul (ahogy a Jóisten is látja:fordult) hát, akkor minden magyar szabadon főzhet pálinkát. A hír már csak azért is faszcinált, mert az akkor még csak leendő miniszterelnök úr éppen a szívemhez közeli városban ígérte ezt, és éppen Bojana Radulovics házánál tett látogatása alkalmából. Bojana a világ legjobb női kézilabdása. Nota bene Subotica város szülötte, amint hogy magam is az vagyok. És itt csillog a ráadás: Bojánával együtt, vagyis mindketten – igaz más-más érdemek alapján - díszpolgárai vagyunk a szívemhez oly közel álló Fejér megyei városnak.
Dunaújváros, feledtetve setétre mázolt múltját, imigyen bekerült a legújabb kori magyar történelem aranykönyvébe. Másfelől meg, besorol az ugyancsak Fejér megyében elterülő Iváncsa község mögé. Tudják, ahol egy szép emlékű másik miniszterelnök úr, vélhetően egynehány fél pálesz után bejelentette, hogy a Malév repülőjáratain is ingyen utazhatnak a 65 éven felüli nyugdíjasok. Szegény al- és főtanácsadói, miniszterei stb. másnap alig tudták elmagyarázni a hirtelen boldog nyuggereknek, hogy azért ezt nem kell ám szó szerint érteni.
Szerencsére a szabad pálinkafőzés esetében ilyen magyarázkodásra nincs szükség. Kilencven keserves év után mátol szabad lett a magyar és a pálinkafőzés, oszt jó napot. Nincs kecmec: a zember otthon is főzhet pálinkát, ha elmúlt 18 éves, ha saját termésű, vagy vásárolt gyümölccsel rendelkezik, ha 100 liter köbtartalmú, uniós szabványnak megfelelő főző készüléke van (ára állítólag cca. 1 milla), és ha az engedélyezett max. 100 liter 43 fokost nem hozza kereskedelmi forgalomba, nem ajándékozza el, vagyis maga akarja meginni. Amit azért nem ajánlanék, mert ez napi 2,7 deci páleszt jelent.
Örömömet azonban némileg beárnyékolja, hogy a szabad pálinkafőzésben elveszett egyik kedvenc viccem aktualitása. Hát akkor most, utoljára:
János bácsinál fináncok kutakodnak és a padlás pókhálós szegletében találnak egy pálinkafőző készüléket. A bácsi magyarázza, hogy azt soha, de soha nem használta, ám a fináncok makacsul a készülékre mutogatnak: ím, itt a corpus delicti, az alkalmas készülék! Az öreg tiltakozik, hogy ez csupán a készülék, ám a főzés maga soha nem valósult meg. A fináncok hajlíthatatlanok, kiszabják a 20 ezer forintos helyszíni bírságot. János bácsi szívja a fogát, bemegy a tiszta szobába, kihozza és leszámolja a 20 ezeret. Hirtelen mozdulattal azonban egy másik húszezrest is a fináncok markába nyom.
- Még húsz – csodálkoznak a fináncok – ezt meg miért?
- Liliomtiprásért - mondja az öreg.
- Ne te ne, hát azt is elkövette kend?
- Nem. De a készülékem megvan hozzá.

Esmét fogyik a magyar

Fogyik a magyar – kacagtatták prepotens politikai ifjak egykor a fél országot. Jó húsz éve történt, hogy kiröhögték a nemzetféltő Fekete Gyulát (Isten nyugosztalja), aki menetrendszerűen borongott a születés-halálozás arányszám alakulásán. Ki gondolta volna akkor, hogy egy tanácsaival haknizó, mindenhez egyformán értő, kedves öregember a megoldást illetően majd Rákosi Mátyásnál köt ki? Kicsit szigorúbb is lesz, amennyiben Rákosi csak a 20-50 életév közötti férfiaktól, és a 20-45 közötti nőktől kért gyermektelenségi adót. A haza új bölcsének szerepében tetszelgő öregúr már nem cicózik: egységesen 20-60 között szedné az adópénzt. Az összeg eleddig ismeretlen. Egyébként, a rákosista adó a fizetés 4 százaléka volt. (Csak megemlítem, hátha ez után is érdeklődik valaki: Békekölcsönt az éves bér 8,3 százalékában illett jegyezni.)
Nem mintha bölcsebb lennék a régi haza új bölcsénél, de van egy eredetibb javaslatom. Mélyen gondolkodjunk el azon, hogy újabban a celeb hölgyek körében milyen divat lett a gyermekvállalás! Vajon miért? Nyilván mert nagyon szeretik a gyerekeket. Meg hát az ezzel járó örömöket is, amelyek közül véletlenül sem felejteném ki a címlapra kerülés lehetőségét, továbbá az egész processzus, média általi követésének felbecsülhetetlen pr-hasznát.
Már most, ha minden áldott állapotra vágyó, majd egy sikeres aktus következtében beleeső és végül életet adó magyar anya akkora nyilvánosságot kapna, mint egy gyönge közepesre értékelt celeb, (esetleg celebfeleség), szavamra menten megoldódna a honi népszaporulat. Nem kellene új adónemen gondolkodni, a nép önként adózna, venné a bulvár újságokat, hogy le ne késse a szenzációs hírt, miszerint: Gipsz Jakabné háztartásbeli, jászkarafaszajenői lakos, teherbeesése óta először hányt.
A továbbiakban pedig megtudnánk róla, és minden leendő magyar anyáról, hogy:
Két gyereket szeretne
Dolgoznak az ügyön
Nem akarják elkiabálni, de
Megmozdult a kicsi
Péter (a férj) apás szülést akar
Nem akar
Mégis akar
A nagymama aggódik
A sajtót nem engedik a szülőszobába
A sajtó mégis bemegy
A boldog apa elájult a folyosón
Intenzívre vitték
Hazavitték a gyereket
Fényképezik a szobáját
Fényképezik a nagymamáját
Orvoshoz vitték, mert nincs széklete
Elindult a széklete
Már sétálnak a babakocsival
A mama szoptat
A mama nem szoptat
Vissza akarja szerezni a súlyát
Nem tudja visszaszerezni
Válságban van
stb, stb, stb.

Képzeljék el, ekkora nyilvánosság micsoda szülési kedvet generálna Jászkarafaszajenőn, hogy az adott kistérségről már ne is beszéljünk. És nem kell hozzá más csak néhány bulvár címlap. Az egyéb hajlandóság pedig megvan.
Legalábbis úgy emlékszem.

Já dumaju sto

Megfigyelték, hogy majd’ minden hivatásos megszólaló, sőt szószóló, úgy kezdi a riporteri kérdésre adandó választ, hogy ő úgy gondolja?
Nahát, én meg úgy gondolom, hogy az így kezdődő mondatok után többnyire biztosak lehetünk abban, hogy az illető nem azt gondolja, amit mond. Hanem éppen ellenkezőleg, tudatosan, vagy ösztönösen - az átkosbelieket, sőt az egykori nagy szovjet példaképeket, másolja, akik szintén szerettek időt nyerni a válasz előtt. Következésképpen minden mondat elejére oda biggyesztették, hogy: já dumaju sto, aztán végül ritkán lett úgy, ahogy gondolták. Néha szerencsére, néha meg sajnos.
Egyetlen markáns kivételre emlékszem a múltból. Talán mert már akkoriban is gyanúsan más volt, mint a többi. Grósz Károly (ki emlékszik e névre?) az én úgy gondolom helyett rendszerint azzal indította a mondatot, hogy: meggyőződésem. Más kérdés, hogy a meggyőződése általában nem jött be. Bár!
Az ánti időkben nagy divat volt a kitárgyalás meg a lerendezés is. Az elvtársak mindent kitárgyaltak, lerendeztek azután pedig gondosan levittek a dolgozók közé. Hogy erről mit, sőt miket gondoltak a dolgozók (oni dumajet sto) annak részletezése nem tartozik eme, máskülönben nagy ívű tanulmány témájához. Nem így a leülés!
Újkori nyilatkozók ugyanis egyre gyakrabban ígérték és ígérik, hogy senkinek ne legyen kételye, mert majd minden érdekelttel leülnek (tudniillik megtárgyalni azt, ami az érdekeltekre is tartozik). A távoli történelemből magammal hurcolt naiv jóindulattal el is hiszem, sőt ja dumaju sto mindez igaz, és csak remélni tudom, hogy azt sok-sok leülést, majd beszámítják.

A későbbi ítéletbe.

Pikáns adalék a díszpolgár Gömböshöz

Nagyon mással foglalkozom mostanában. Ezért is észleltem riadtan, hogy Úristen, megy az idő és április óta nem írtam postot saját blogomba. Ez könnyelműség, vagy árulás, mert olvasóim azóta is rá- rákattintanak. Gondolom csalódással, vagy örömmel(?) veszik tudomásul, hogy – semmi.
Csak ne nagyon örüljenek!
Gömbös Gyula orosházi díszpolgársága eszembe juttatta, hogy a máskülönben kétes multú kegyelmes úr máshol is szívesen vállalt díszpolgárságot. Nos, ha minden egyébtől eltekintünk (de megtehetjük-e?!) ott speciel megérdemelte.
++++
Történt, hogy 1932. október 17-én Gömbös miniszterelnök Ankara felé utaztában kénytelen volt átvonatozni a futóhomokba ájult, a Trianonban pedig határállomási rangot szerzett Kelebián. (Akkoriban őkegyelmessége persze még nem tudhatta, hogy én majd 1945-től 1953-ig ebben a faluban fogom eltölteni gyermekéveimet, ötven évvel később meg kedvtelésből helytörténetírónak állok.) Szóval Gömbös Gyula miniszterelnök elvonatozott, a furfangos helybéliek meg kiokoskodták, hogy biz’isten ez majd hazafelé is erre jön. Úgy is lett, mégpedig egészen pontosan 1932. október 28-án délidőben. A helyi plébános, bizonyos Koczkás József formás kis köszöntőt fabrikált, amelyet a Sztipicsről időben Szabadosra magyarosító helyi iskolaigazgató-tanító Ica nevű leánya mondott el a pályaudvaron. Idéznék az elhangzott beszélyből, amelyet a kegyelmes miniszterelnök kegyeskedett a vonatablakból meghallgatni. „Kelebia nagyközség és határállomás népe mély megilletődöttséggel gyűlt össze nagyméltóságú miniszterelnök úr fogadására. Magyar szívünk úgy érzi, mintha nagyméltóságodban Mikes Kelemen, a fejedelem íródeákja kelt volna új életre, hogy levelet hozzon nekünk tőle. És kérdezzük is kíváncsian, mit üzent II. Rákóczi Ferenc a maradék magyarok csonka országának…”
Ma már tudjuk, hogy a huncut helybeliek nem kérdezni, inkább kérni akartak Gömböstől. Egy 7,5 kilométer hosszú makadám utat, ami rákötné a községet a nemrég elkészült Szeged-Baja főútra, (mely utóbbit nem mellesleg Horthy Miklós transzverzális útnak neveztek). Gömbös kiszólt az ablakon: „Meg fogom vizsgálni és ha a kérés valóban jogos, teljesíteni fogom.” Három nap múltán megérkezett az értesítés: a község 120 ezer állami pengőt kapott útépítésre. 1934 nyarán pedig a községi képviselő testület jóváhagyta az indítványt miszerint: „előterjesztjük, hogy községünk első díszpolgárává nagyméltóságú vitéz jákfai Gömbös Gyula magyar királyi miniszterelnök urat válasszuk meg.” Egyúttal felkérték őméltóságát, hogy „ezen - a község közönségének egyetemes érzelmét kifejező - megválasztást elfogadni kegyeskedjék”.
Mit is mondjak: Kegyeskedett, megválasztották. De erre ma már senki sem emlékszik.
Talán, jobb is.

Cikázó gondolatok az új M6-oson

Pécs Budapest között az új autópályán, Cseh Tamást hallgatok az autóban. Hányadszor is az elsuhant harmincöt év alatt? Újra és újra megállapítom, hogy a nővérhez írott leveleknél pontosabb szociográfia nincs a hetvenes évekről. Ráadásul énekelhető is. Cikáznak a gondolataim. Palira, a rég elhunyt jó barátra és ellenfélre emlékezem. Hanyatt fekszünk a padlón és a Szovjetunióból (magán) importált gramofonon hallgatjuk a bakelit lemezt. A hatvanas években fellazult tételben fogalmazódott meg a világ. És a jó Fáskertiné, aki szerint jó is volna mi, réteken elbolyongani. Cika! Istenem mikor bolyongtam céltalanul (mit céltalanul, egyáltalán) réteken? Sehol sem, vagy mindenütt bolyongtam. Céltalanul. Oh a Balaton régi nyarakon. Amikor még nem volt vitorlás hajóm. Most van. Kicsi. És most jobb? Dehogy! Cika! A hatvanas évek zord levegője, tudod a légkör miért? Cika. Most olvastam egy tanulmányban (Tischler János) a hatvanas évek hírhedt koncepciós peréről. Ki emlékszik az Ónodi-ügyre? Valakik, valahol megelégelték a Ganz gyár egykori segédmunkásának, a hatvanas években már az Étterem és Büfé Vállalat vezérigazgatójának tündöklését, életmódját, sikereit. A Bolse Vitát. Elmeszelték. Állítólag Kádár Jánost és a hatvanas években kivirágzó politikáját akarták balról fúrni. Belekeverték a kor legszebb színésznőjét is. A proletár menetrendszerűen felháborodott. A proliból lett vezérigazgató 7 év börtönt kapott. Nem emlékszem, hogy egyetértettem-e az ítélettel. Cika. Ónodi sikerének az volt a titka, hogy már az ötvenes években menedéket adott, egyébként üldözött vendéglátós szakembereknek. Hauer, meg Gundel. Cika. Kapacitálnak, írnám meg a dunaújvárosi vendéglátás történetét. Izgalmas feladat. Nincs cika. Az Ónodi vezette büfé vállalat nyitotta meg 1951. április negyedikén az építkezés első barakk italboltját. Hivatalos neve 101. számú Kinizsi, amúgy a nép száján csak Késdobáló. Fontos lehetett, mert a bolt első üzletvezetője a vezér barátja Forth László lett. Ő később az Ónodi-ügy hatod rendű vádlottjaként még a per előtt volt szíves szívbajban kiszenvedni. De Forth neve, bocsánat, sehol sincs a Hauer és a Gundel névhez. Ónodi a két patinás nevű szakembert is (másokat is) Sztálinvárosban rejtegette a hatalom elöl. Amíg tudta. Alighanem megrögzött bújtató volt. A nyilas érában zsidókat és kommunistákat is bújtatott. Halála előtt a Yad Vashem Intézettől megkapta a a Világ Igazainak járó kitüntetést. Cseh Tamás: Tűzze ki! Cika. Sztálinvárosi kitüntetettek a Késdobálóban plató-szám rendelték a sört. Egy platóra 36 pohár fér. Kisebb adag nem létezett, legfeljebb a fél plató. De a pikoló biztosan itt és ekkor szűnt meg örökre a sörök mértékegysége lenni. Cika. Dunaújvároshoz közelítve eszembe jut, hogy akkoriban és kicsiben itt is lejátszották az Ónodi-pert. A helyi vendéglátó vállalat igazgatóján keresztül akarták kicsinálni a város tanácselnökét. A tanácselnök megúszta, az igazgató nem. Cika. Rendőri intézkedés az M6-oson. Fújok, lehelek, mehetek. Nincs műszer, amivel az egymásra torlódó gondolatok kimutathatók. Pedig, néha ezek is veszélyesek.

Nem higanyos higanyos

Barátja, sőt híve vagyok az Uniónak. Megszavaztam a belépést és annakidején dagadó kebellel átmentem Budáról Pestre azon az ideiglenes gyaloghídon, amelyet a kiváló szónoki (és egyéb) képességeiről elhíresült miniszterelnök e szavakkal avatott: És átadom ezt a hidat – kicsit tétovázott, hogy kinek is adja át, majd rátalált a megfelelő formulára: és átadom ezt a hidat a magyar járókelőknek - mondta. Én azóta is magyar járókelőként vagyok uniós állampolgár.
Kimondottan jó érzés. Ismerek valakit, aki a belépés másnapján csak azért utazott Londonba, hogy a reptéri beléptető kapun végre az only uniós állampolgárok sorába állhasson. Én ilyen messzire nem vittem, de Hegyeshalomnál oda-vissza megparancsoltam a gyomromnak, hogy nyugi. Szóval, jó uniós polgárnak lenni, csak láza ne legyen az embernek.
Hátha még a sok-sok támogatásra gondolok! Arra, ami kézen-közön még nem tűnt el, amiből mindenféle épült. Autópálya, üres kultúrház, szemétlerakó, hogy tovább ne is soroljam. Szóval, jó uniós állampolgárnak lenni, csak láza ne legyen az embernek.
Óraszám említhetném még az előnyöket, de minek. Mindenki tudja, milyen jó uniós állampolgárnak lenni, csak láza ne legyen az embernek.
Igen ám, de néha, olykor, véletlenül, váratlanul, télen, tavasszal, alkalmasint előfordul, hogy a büszke uniós állampolgárt is előveszi a láz. Ilyen esetben régebben, abban a mocskos unión kívüli világban a szerencsétlen polgár a sublótból elővett, esetleg a legközelebbi patikában vásárolt, egy lázmérőt. Bedugta a hóna alá és konstatálta, hogy 37,8. Lenyelt egy aszpirint és passz.
Na, most ennek a világnak vége. Az otthoni régi lázmérő elveszett, eltört, vagy a fene tudja mi lett vele. A patikákban pedig csak az uniós szabványnak megfelelő lázmérőt lehet kapni. Ami amúgy tetszetős, hasonlít is a régire, csak használni nem lehet. Uniós előírás szerint ugyanis, éppen az én egészségemet védendő, a kis üvegcsőben szaladgáló higanyt valami más anyaggal helyettesítették. Miáltal a mért értéket nem lehet leolvasni, ezzel szemben lerázni sem lehet.
A gyógyszerészek ezt a használhatatlan típust: nem higanyos higanyosnak nevezik. És nem ajánlják. Ezen kívül van raktáron digitális, ami viszont kínai gyártmány és csökönyösen Fahrenheitben mutatja testhőmérsékletet. Ráadásul mindig ugyanannyit. Már most kérdezem én, ki tudja a Fahrenheitet lázas állapotban Celsiusra konvertálni? Lenne még valami fülbe dugható lázmérő is, de az olyan drága, hogy tekintettel a betegkör jelen pénzügyi állapotjára, a patikák nem is tartják.
Akkor hát mit csináljon az uniós állampolgár, ha gyötri a láz? Én például átautóztam a köztudottan nem uniós Szerbiába. Ott ugyanis dinárért kapható higanyos higanyos. Az uniós tagság előnyeiről álmodozó szabadkai barátaim nem is értették ezt a kikacsintást. Amikor ők éppen hogy befelé kacsintgatnak.
Mondtam nekik: jöjjenek bátran, mert nagyon jó uniós állampolgárnak lenni.
De hozzanak magukkal néhány higanyos higanyos lázmérőt is.

Békebeli parízer

Isten őrizz, hogy bárkinek az asztalán kotorásszak! De szabad-e kérdenem a Kárpátok alatt: tetszettek az utóbbi időben békebeli párizsit enni? Vákuum csomagos kiszerelésben állítja elő és hozza forgalomba a téliszalámijáról elhíresült gyár. Olyan, de olyan lehelet vékonyra van szeletelve (nem a gyár!), amint az egykori úttörőtáborok zászlófelvonása után felszolgált vajas kenyéren volt. (Háromszögletű mackósajt sajna nincs hozzá.)
Most aztán eltűnődhetek: csapataink már ténylegesen ilyen ádáz harcban állanak? Gyanítom. Máskülönben kinek jutna eszébe békebelinek (aminek ma is epitheton ornansa, állandó jelzője a boldog), szóval kinek jut eszébe boldog békebeli időnek nevezni az ötvenes éveket, amelyeket legfeljebb ifjúságunk szép hajnalának emlékei tesznek boldoggá? Ha csak az nem ád enyhítő magyarázatot, hogy akkoriban verbálisan minden, de minden a béke jegyében zajlott. Még a déli határon 4 milliárd (akkori) forintért épített béke-bunker rendszer is (ami éppen most lesz turista látványosság Zala megyében). Ifjabb generációk tagjait tájékoztatom, hogy akkoriban ezen a tájon kemény békeharc dúlt. Még békekatonák is szalutáltak, két-három éves szolgálati idővel. Sőt, a kurzus költője szerint: a béke katonája volt minden fa, mely az Alföld homokján lombosodva varázsol kerteket. Az egyszerű vasgyűjtésről már nem is beszélve. Nem felejtek egy akkor középkorú frusztrált férfit, aki a (lánykori nevén) Tanács körúton dühödten felpofozott és szidalmazott egy lelkes ifjú békeharcost, aki nyilván a béke védelmében, éppen az útjába került Édességbolt portáljáról feszegetett egy méretes szögvasat. „Gyűjts a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded, mi? Mi? Azt véded mi?” - ordította a magából kifordult férfi. Lehet, hogy háborús gyújtogató volt, mivel hogy, ott és akkor kifejezetten akadályozta a béke védelmét. Ifjú emberként ott és akkor nagyon nem értettem a felhabzó indulatot. Mi kamaszok az idő szerint már rég átköltöttük és alkalmaztuk is a jeles, emlékezetes jelmondatot, kapcsolatba hozva azt a nőkkel. Tudniillik: ahol éred, mert ezzel is a békét véded. Soha kellemetesebb békeharcot! Nem is felejtem, hogy akciók közben milyen könnyű volt a szívünk. Nyilván mert hittük, hogy a béketábor legyőzhetetlen.
És most itt van nekem emléknek a vákuum csomagolt parízer. Ott egye meg a fene. Meg azt is, aki a békebelit összekeveri azzal a hajdani békével. Amelynek védelme (bizonyos áttételeken keresztül) annyi, de annyi örömet okozott.
Egyébként vettem és ettem is a mostani békebeli parízerből. Hát, mit is mondjak, semmi, de semmi hatás. Csak az emlékek. Egyébként pedig a teljes kudarc.