(el)Köszön a blogger

Kereken száz bejegyzés (post) után karácsony-ünnepi szünetet tart a botcsinálta blogger. Az új esztendőben pedig más kötelezettségei miatt csak ritkábban jelentkezik.
A heti öt újságírói jegyzetet (glosszát) egy könyv után szükségszerűen jelentkező szellemi fáradtság levezetésére szántam. Aztán valósággal beleszerettem az általam régen is kedvelt/művelt, de manapság már ritka műfajba. Nagy-nagy örömömre szolgált, hogy írásaimat váratlanul sokan, 48 országból, több mint kilencezren olvasták. Az úgynevezett klikk-ek száma pedig meghaladta a 14 ezret. Hozzáértők szerint ezek nagyon szép számok, és igazán kár lenne abbahagyni. A másik kár viszont az lenne, ha az időközben előkészített másik munkát (celeb nyelven: kihívást) nem vállalnám el. Persze, az is bolond, aki íróvá lesz Magyarországon. De hát, kit mivel ver az Isten!
Bizonyos életkorban, bizonyos feladatokat már bűn lenne könnyelműen elodázni. Ám az is biztos, hogy bizonyos életkorban két lovat nem lehet egyszerre nyergelni. Marad a választás. Választottam.
Blog elérhetőségi címe természetesen továbbra is él. (http://miskolczimiklos.blogspot.com/). És ha a jövő évre vállalt, nagyobb szellemi koncentrációt kívánó munkám közepette, marad időm egy-egy bejegyzésre, akkor hellyel-közzel folytatom a számomra némileg újszerű és nagy kedvvel művelt blogolást. Kérem, néha kukkantsanak bele! Köszönöm az eddig volt figyelmüket.
Boldog karácsonyi ünnepeket és boldogabb új évet kívánok, mint amilyen várható.
Miskolczi Miklós

Apa megy a dolgozóba

Nem tévedhetek túl nagyot. Ha igen, szóljon valaki! Azt tételezem, hogy manapság az apa-fiú (gyermek) viszony a lazulás irányába mozdul. Minden nemzedékben. Úgy általában, az ifjúság és a felnőttek között megváltozott viszonyról szoktunk borongani. Az apa tekintélyvesztése (tisztelet a kivételeknek) ezen belül keresendő. Mert mit lát otthon a városi gyerek?
Apa reggel fölébred, ideges, mert mindig késésben van, megborotválkozik, bekap valamit (Ha bekap. Ha nem, akkor később gyomorbajos lesz.) aztán már megy is, mert vagy nem akar csúcsforgalomban autózni, vagy indul a vonata, vagy ritkán jár a villamos. Aztán egész nap legfeljebb mobilon ad utasításokat, kérdez leckét, fegyelmez, fenyeget, biztat stb. Végre eljő az este. Apa hazaér fáradtan, idegesen, bekap valamit, olykor ráadásként egy-két üveg sört is, nézi a televíziót, néha szidja a főnökét, meg a Birkást, aki az ellensége, újabban felvázolja az elbocsátás rémét, amitől már anya is reszketni kezd. Nagyon jó esetben megkérdezi, hogy na, mi volt az iskolában, megígéri, hogy szombaton majd játszanak a kisvasúttal, jó esetben meghúzza a bicikli kilazult csavarját, aztán beveszi a Xanaxot és lefekszik. Hónap végén pedig hozza haza a pénzt. Azt sem a maga valóságában. Egy bank előtti dobozból csak úgy, kipergeti a tízezreseket.
Mit gondoljon erről a 4-8-12 éves fiúgyerek? Mit csinál, főként mihez ért az ő apja? Milyen tudásáért, ismeretéért, munkájáért kellene tisztelnie? A bank automatából havonta kipergő ezresek keltette tisztelet kevés (ahogy a pénz is). Ráadásul tévútra viszi a gyereket. (Azt mondta nekem egy 9 éves pesti illetőségű srác, hogy minek kellenek a tehenek, amikor a bevásárlóközpontban ott áll a sok dobozos tej. Bár, remélem, hogy csak viccből mondta.)
A „dolgozni láttam az apámat”, élménye alig-alig adatik meg a mai városi gyerekeknek. A látvány, hogy mit, hol és mennyit dolgozik értem, értünk. Hogy nem a bank automatában terem a pénz, hogy a reggeli elköszönés és az esti hazatérés között történik valami, valami nagyon lényeges és fontos.
Szerintem (de tényleg szóljanak, ha nem!), ez hiányzik ahhoz, hogy a felnövő fiúk jobban tiszteljék és szeressék az apjukat. Mert a gyerek egyszerűsít, és a csak elmenőre és csak hazatérőre miért nézzen fel? Nem látja szántani, vetni, traktort vezetni, toronydaruzni, széket, asztalt csinálni, cipőt talpalni, ruhát varrni, házat építeni, tetőt fedni, rendelkezni, teljesíteni, egyáltalán semmit sem lát abból, amit apa tud és bír. Látatlanban hogyan is méricskélné össze növekvő erejét, tudását az apjáéval, ami pedig nélkülözhetetlen eleme (lenne), a szeretetteljes, megalapozott és megújuló tiszteletnek.
Az öreg csak elmegy a dolgozóba, tolja haza a manit, aztán a fene tudja, hogy mit csinál egész nap.

Élelmiszernek látszó tárgy

Élelmiszernek látszó, gyanús tárgyat találtak egy izgatottan viselkedő asszony bevásárlókosarában. Adta hírül egy, elsősorban hirdetések közlésében érdekelt napilap. A Túrócalsófelső Kossuth utca 123 alatt lakó Gipsz Béláné (született Vazelin Margit, 1954. március 23, anyja neve Czitrom Erika, szigszám: KH-B 41587345, újraoltási bizonyítványának száma VB 92746), az egyik bevásárló központ pénztárától távozóban feltűnő feltűnőségével feltűnt az ott szobrozó biztonsági őröknek. Azonnal értesítették a nemzeti detektív hivatalt, ahonnan perceken belül kiszálltak (mit szálltak, kirepültek) a nyomozók. Régi szokás szerint lezárták a környéket és nagy erőkkel megkezdték a nyomozást. Szóvivőjük által csak annyit közöltek a szenzációra összesereglett újságírókkal, hogy az asszonyt már priorálták. Kiderült róla, hogy korábban többször is járt Budapesten, és 1987. júl. 3, a körút sarkán piros jelzés ellenére átment a túloldalra, továbbá alaposan feltételezhető, hogy kora gyerekkorában is szerette a juhsajtot. A szóvivő nem cáfolta a hírt, hogy rövidesen 500 méteres körzetben evakuálják a lakosságot, kivételt képez természetesen az a bizonyos egyik bevásárlóközpont, ahol a (nevezzük eufemisztikusan) az árusítás és vásárlás zavartalanul folytatódik.
Az élelmiszernek látszó gyanús tárgyat rendőri felvezetéssel azonnal az élelmiszerek után (hiába) kutató tudományos központba szállították. Itt kiderült, hogy a meg nem nevezett bevásárlóközpontban forgalomba hozott termék főként E 234, E 654, E 957, E 213, E 916, E 45678 jelű anyagokat, nem különben engedélyezett ételszínezékeket, nyomokban dioxinnal és cioxinnal, valamin bioxinnal kezelt, Írországból származó sertéshúst, továbbá madárürüléket, egérfarkat és kendermagos csirke tollat tartalmaz. Tehát ehető. A szakértők egyúttal megnyugtatták a közvéleményt, hogy a meg nem nevezett bevásárlóközpontban vásárolt áruk nagy része nem okoz fejfájást (hacsak nem a fogyasztói áruk miatt), nem lehet tőlük idült hasmenést kapni, nem szuvasodik tőle a fogprotézist viselők foga, és nem okoz korai hirtelen halált. Feltéve! Feltéve, ha az említett élelmiszernek látszó tárgyból a kedves vásárlók nem zabálják tele magukat, mint egy állat, mert ezek mind ilyenek.
Immár szegény és továbbra is vétlen Gipsz Bélánét az átélt izgalmak miatt sürgősségi mentővel a Lipótra, de mert azt zárva találták, onnan a Szent Jakab Korház elmeosztályára szállították.
Egy, a magyar tájékoztatási gyakorlatban gyakorlatlan újságíró gyakornokot szintén elvittek a mentők, miután feltette azt a naiv kérdést, hogy: ugyan, mondják már meg, melyik bevásárlóközpontban történt az eset. A sajtószóvivő csak az elszállítás után adta meg a minden részletre kiterjedő választ: Az egyikben.

Torma Rudi + Horváth Jenő

Úgy emlékszem, hogy haverok voltunk. Egy jó zenésszel mindenki haver, a jó zenész mégis úgy tudja, hogy neki kopott a kabátja és nincs egy igaz jó barátja. Biztosan manapság is létezik barátság közönség és zenész között, de olyan már aligha (vagy nagyon kevés) van, hogy az ember belép egy eszpresszóba és úgy érzi, hogy itt éppen őt várták. Merthogy, a zongorista tévedés nélkül (ahogy a régi vagányok mondták séróból) játszani kezdi a nótáját, mondjuk azt, hogy: „Ez minden idők, legforróbb szerelme volt és mégis elszállt, elfújta a szél”. Ilyen esetben az sem számított, ha a vendég tudván tudta, hogy a zongoristának küldött konyak kamu lesz. Kicsinység ez ahhoz képest, hogy Torma Rudi esetenként két-három évnyi, egy alkalommal pedig nyolc évnyi kihagyás után is azonosítani tudta a belépőt, az általa várt kedvenc nótájával. Akik bejártak Torma Rudihoz (számosan külföldről hazalátogatók is), valami olyat kerestek nála és vele, ami örökre elveszett Budapestről. Egy dalt, egy dallamtöredéket, amit ő készségesen, kiváló zenei tudásával visszalopott a múltból.
Nagyszerű ember és zenész volt. Még az is lehet, hogy a barátjának tartott. Életének utolsó éveiben megtisztelt azzal, hogy a Margitszigeti Nagyszállóban rendezett családi eseményre (esküvői vacsora) is meghívott. De, egyszer csak jött a hír, hogy beteg. Utoljára szilveszter éjszakáján ment dolgozni, mert tudta, hogy várják a vendégei. Már régóta az övé voltak, és nem a mulatóé. Aztán már csak az ágyban, a paplanra képzelt klaviatúrán mozgatta az ujjait, és talán magában énekelt is: „Csak átutazók vagyunk itt a földön, egy utas, aki utazik tovább”.
Hogy mindez miért és honnan jutott eszembe?
Van annak már tíz esztendeje is, hogy a Dózsa György útról, fényes nappal ellopták az autómat. Fizetett a biztosító, de a magnóban lévő szalagot, ami Torma Rudi rekedt, elcigarettázott hangját őrizte, azt persze nem pótolták. Mostanában tudtam meg, hogy más tisztelői körében forog egy CD lemez, amelyen Rudi csupa-csupa Horváth Jenő szerzeményt énekel. Természetesen megszereztem a korongot. Azóta hallgatom, hallgatom. Most már csak az a kérdés, hogy a szemben autózók közül, és egyáltalán, hány mai fiatalembernek kellene elmesélnem, hogy ki is volt a kis budapesti eszpresszók, nagy zeneköltője Horváth Jenő?
De erről, talán majd máskor.

Méltó feleségek

Akár rossz szokásnak is minősíthető, hogy a karácsonyi ajándéknak szánt könyvekből általában két példányt veszek. Szűkösebb időkben egyet, de akkor azt az egyet, ajándékká minősülése előtt kiolvasom. Van egy harmadik eset is, amikor szegény megajándékozott elsősorban olyan könyvet kaphat, ami elsősorban az ajándékozót érdekli. A későbbi kedvezményezett megjelölése nélkül, mostanában az „A nácik asszonyai” harmadik kötetét olvasom, és újból feltámad bennem a régi ötlet, egyszer megvizsgálni: mi minden múlik azon, hogy egy férfiember kit vesz feleségül. A mindennapi életben is, de kivált, ha az adott férfiútól netán mások, ne adj’ isten országok sorsa függ. Arról már nem is beszélve, hogy bizonyos feleségek néha milyen mértékben tudták befolyásolni az egész világ fordulását.
A szocializmusnak nevezett 40-70 évben szocializálódott nemzedékek, jószerével semmit sem tudtunk vezéreink feleségeiről. Miközben a politikai propaganda nem szűnt meg bizonyos kvótákat erőltetni, ódákat zengedezni az emancipációról, a fontos nőpolitikáról. Bármilyen kacagtató, de annak idején mindenfelé voltak úgynevezett nőfelelősök is. Mielőtt az ivarérett ifjúságnak merész gondolatai támadnának e funkciót illetően, elárulom, hogy a nőfelelősök nők voltak.
Ezzel szemben az valóságos intimitásnak számított, ha valamely filmhíradóban a szovjet pártfőtitkár Hruscsov mellett feltűnt egy Nyina nevű feleség. Kádár János is csak élete alkonyán fényképezkedett Mariska nénivel. És mindezt a magán- és a közélet kötelező elválasztásával magyarázták. Ha egyáltalán.
Pedig, a legérdekesebb, -kanyargósabb férfi-karrierek mögött mindig ott van egy érdekes nő. A feleségről szóló történetekből pedig árnyalt(abb) képet lehet(ne) alkotni a férjről. Most éppen Ribbentrop egykori whisky ügynök, a hitleráj később elhíresült külügyminiszterének feleségénél tartok, aki néhány évig férjén keresztül befolyásolta a náci Németország külpolitikáját. Akárha azzal is, hogy a megbízatására alkalmatlan hitvesét mindig a vezér iránti mélységes alázatra intette. Annelies Ribbentrop (született Henkell), egyébként volt kedves szabatosan megfogalmazni minden volt, van és lesz diktatúrák káderpolitikájának alapelvét is, midőn azt találta mondani, hogy: „A nem gentlemanek végső soron megbízhatóbbak és hosszabb távon a legmegbízhatóbb eszközök, mert nem adatott számukra más, csak a maradéktalan hűség, vagy a bukás és a koncentrációs tábor”.
Próbáljunk ne erre gondolni, ha az apukájáról elnevezett, manapság is kapható Henkell pezsgővel koccintunk.

Ültessünk Luca-búzát!

El ne felejtsenek holnap búzát ültetni! Luca-napján kell. Csorba, fülét vesztett bögre is megteszi, ha teletöltjük búzával, aztán meglocsoljuk, eleinte egy vizes rongyot is ráteríthetünk, helyezzük a meleg konyha ablakába, hogy kellő fényt is kapjon, és karácsonyra majd tenyérnyi, netán arasznyi magas, szépen zöldellő búzát tehetünk dísznek az ünnepi asztalra, a kalács mellé.
Odalenn Bácskában nem múlt el karácsony Luca-búza nélkül. Régi bunyevác gazdák ebből jósolták meg a jövő évi termést. De közelít advent harmadik vasárnapja is, amikor félig bunyevác származású családomban anyák napját, azaz „Matericát” illett köszönteni. A negyedik adventi vasárnapon pedig (nyilván az egyenlő elbánás jegyében), apák napja, vagyis „Oca” volt/van.
Arra azonban csak egyedülálló nagynéném vetemedett (még az ötvenes évek elején is), hogy őrizve a bunyevác hagyományokat, karácsonyra szalmával terítse be a konyháját, így emlékeztetve Jézus születéshelyére.
A messzi múltban Bácskába érkező katolikus horvátokat állítólag a Buna folyóról nevezték el bunyevácoknak. Mindig is barátságban éltek, gyakran össze is házasodtak a magyarokkal. Így történt, hogy családunkban rendesen összekeveredtek a két nép karácsonyi szokásai. Ezúttal csak néhány bunyevác szokásról szólnék.
A karácsonyi asztalon a nagy fonott kalács, a „bozsitynyák” mellett mindig égett egy gyertya. Anyám mézes pálinkát csinált. Diót is mártogattunk mézbe. Babona szerint: kinek milyen diót sikerült feltörnie, olyan egészségre számíthatott az eljövendő esztendőben. Persze, anyám mindig gondosan válogatott, csak egészséges diókat tett az asztalra. (De egyszer aztán, hiába akarta kijátszani a sorsot.)
Nagyon régen egy rendes bunyevác gazda a karácsonyi ünnepekre un. „polozsájt” szerződtetett, aki az ünnepek alatt mintegy helyettesítve a házigazdát szórakoztatta a vendégeket, szüntelenül kínálgatta őket, és mindenikkel versenyt evett-ivott. A vendégnek illet egy üveg bort, „bukarát” előre küldeni, amit a „polozsájnak” viszont illett egy hajtásra meginni. Így érthető csak igazán, hogy egy jó „polozsáj”, aki nem dőlt ki a vég nélküli nagy vendégeskedés alatt, hát minden pénzt megért a gazdának. Olyannyira, hogy már az új év második napján szerződtették jövő karácsonyra is. A gazdasszony pedig egy nagy kalácsot dugott a hóna alá, és frissen füstölt kolbászt tekert a nyaka köré búcsúzáskor.
Hogy’ is mondjam: szóval, tudtak élni!

Sajnos, igazam lett

Olvasom, hogy a szavazati joggal rendelkező magyar állampolgárok mintegy negyven százaléka , majd nem akar elmenni választani. A szomszédos Romániában már meg is történt ez a szégyen. Sőt. Ott a választók hatvan százaléka mutatott teljes közömbösséget (mondott véleményt a pártokról?), azaz távol maradt az urnáktól. Vajon kellően megrettennek-e a pártok ezektől az ijesztő számoktól?
Majd’ két évtizede már, hogy leckét kaptam a pártok mibenlétéről. Olyan valakitől kaptam, aki akkoriban választott magának pártot és, akit azóta saját párttársai, bocsánat a kifejezésért, szóval sajátjai faltak fel. És szólt a lecke:
1. A párt szó a latin pars, vagyis a rész-ből származik. Ez azonban nem értelmezhető úgy, hogy csak tagjainak érdekeit képviseli. A pártok ma a modern társadalmak differenciált érdek- és rétegszerkezetének megfelelően működnek. 2. A nem titkoltan maliciózus oktatás kitért továbbá arra is, hogy a demokratikus pártokban a tag nem a párt katonája, aki feltétel nélkül köteles végrehajtani a vezetés határozatait. 3. A demokratikus pártokban a politika és a morál nagyon is összeegyeztethető. Sőt, a párttag köteles megtagadni minden tevékenységet, ha azt etikátlannak tartja. 4. Mesélt még arról, hogy demokratikus országban a pártpolitika nem lehallgatott telefonvonalakon, hanem törvényeken keresztül érvényesül. 5. A hivatalnokok, menedzserek pedig nem pártmegbízottak, hanem szakemberek, akik csak a törvényeknek engedelmeskednek. 6. Ráadásként az „oktató” azt is megállapította/megígérte, hogy törvénykezés csak olyan parlamentben lehetséges, ahol az ellenzék is ott ül.
Ahogy mondani szokták: no comment.
A fentieket egyébként írásba foglalva, tehát ma is előkereshető formában vágta fejemhez az illető. Válaszként, egykori (mára akár látnokinak is minősíthető) gyanakvásaimra.
A nyilvánvalóan vesztes félbe nem illik belerúgni. Ezért csak néhány egykori feltételezésemet, és azokat is csak vázlatosan publikálom. 1. Azt találtam tételezni, hogy miután mindenik párt ugyanazt ígéri, szavazócédulánkkal előbb-utóbb majd a legkevésbé ellenszenves akarnokra fogunk voksolni. 2. Mert a pártok állítanak jelöltet a győztes képviselők elsősorban a jelölő pártnak lesznek hálásak és azt szolgálják. 3. Azt a véleményt is megkockáztattam, hogy választások után, adott pártvezetőség majd eldönti, hogy a kampányban tett ígéretekből mit kell komolyan venni. 4. A fő kérdés mindig az lesz, hogy mit kíván a hatalmon maradás, vagy hatalom megszerzésének „szentsége”. Közönségesen szólva: a pártérdek.
Csak kérdezem! Szerénytelenség lenne, ha most (csatlakozva a szavazásra jogosult magyar állampolgárok negyven százalékához), azt állítanám, hogy nekem lett igazam?