A költő hasztalan vonít*

Egyenesen vigasztalónak tartom, hogy első budai otthona előtt, a napokban szobrot avattak Babits Mihálynak. Tájékoztatom a serdülő ifjúságot, hogy Babits Mihály költő volt és 1941-ben hunyt el. Mivel nem vagyok kvízmester, azzal a kéréssel már elő sem merek állni, hogy az ifjúság általam közelebbről meg nem nevezett egyede mondjon egyetlen verscímet Babitstól. Az pedig teljes reménytelenség, hogy az illető egyed a „Midőn az est, e lágyan takaró/fekete sima bársonytakaró,/melyet terít egy óriási dajka,/a féltet földet lassan eltakarja / kezdetű verset folytatni tudná, egyáltalán képes lenne fölismerni.
Azért (is) vagyok ilyen szkeptikus, mert nemrég valamely nagy pénznyerési lehetőséget kínáló tv-műsorban, két érettségiző kislány meglehetős kétségek között állt azon irgalmatlanul nehéz kérdés előtt, hogy vajh’ ki írta az Akasszátok föl a királyokat című verset. Hosszasan gondolkodtak az opciónak felajánlott József Attila felett, aztán kisütötték, hogy Attila nem. De hogy akkor ki lehet a tettes, hát arról nem volt fogalmuk. Kérték a másik opciót, amelyben Petőfi neve állt. Nyertek. (Megjegyzem néha érdemes ilyen műsorokat nézni, hogy az ember felmérje az ország általános műveltségének színvonalát és méltó módon elképedjen, mi mindent nem tudnak a játéknak aposztrofált nyilvános pénzszerzésre vállalkozó játékosok. Emlékezetes eset, midőn egy máskülönben konszolidált külsejű, magyar állampolgárságú nő nem tudta, hogy Makó város melyik folyó mellett fekszik. A Dunához tette.)
Ahányan kis hazánkban ma nem olvasnak verset, körülbelül tízszer (százszor?) annyian írnak. Irodalomtörténészeknek és pszichológusoknak való kérdés: vajon miért akar verset írni az, aki utoljára a Hull a pelyhes fehér hó/ Jöjj el kedves télapó/ kétsorost olvasta és memorizálta.
Az írásra irányuló, vakmerő hajlandóságot onnan (is) tudom, hogy hajdan a Kiskegyedben hirdettünk egy versfaragó versenyt. Tetézve azzal a lehetőséggel, hogy a Mikroszkóp Színpadon színiiskolások majd nyilvánosan fel is olvassák az alkotásokat. Kibéreltük a színházat és akár hiszik, akár nem reggel kilenctől éjfélig folyt, csak folyt a sok versnek nevezett, de annak azért nem nevezhető klapancia fölmondása.
De, vigasztalódjon, aki mer! Vannak, akik szeretik a költőket. Akár Babits Mihályt is. Bizonyság rá, hogy Esztergomban volt nyaralója elől ellopták a költő bronzból készült mellszobrát.

*Aki tudja, hogy ilyen címmel ki írt verset, nos az már méltán lehet büszke.

Rossz akaróim bíztatnak

Rossz akaróim bíztatnak, hogy - mivel úgy is piacon van az új könyvem – írjak a könyvkiadás és könyvterjesztés mai viszonyairól. Majd hülye lennék! Inkább írok magáról a könyvről, bevallottan promóciós céllal. Ez legalább (talán) segít. A „ Gurábli, avagy Miki, én azt hittem, hogy te okosabb gyerek vagy" című kötet tulajdonképpen a XX. század ironikus családi lenyomata. Az utókor persze könnyen humorizál az elődökön. De, alighanem mi is így járunk majd.
Néhány információ a kisbetűvel írt gurábliról, ami nem más, mint egy bácskai parasztsütemény és ami végig kísérte a mi famíliánk történetét. Vitték a férfiak katonasághoz, börtönbe, internálásba, emigrációba. Mit is mondjak, elég sok gurábli fogyott a családban !
A nagybetűvel írandó Gurábli történetei a mindent túlélés egyéni művészetéről szólnak, de mögöttük hol halványan, hol meg erőteljesen felsejlik a teljes XX. század: Trianon, háborúk, ingó országhatárok, üldözések, megszállások, politikai eltévelyedések, emigrálások, diktatúrák, ellendiktatúrák, simlik, umbuldák, újrakezdések, bukások, beletörődések és persze elmúlások.
A mi kettős identitású (magyar-bunyevác) eredendően szabadkai családunkban a huszadik század elején született négy testvér kalandos élete, s hozzá a közeli és távoli rokonok, ismerősök nem hétköznapi történetei (is) vélhetően hozzásegítik az olvasót ahhoz, hogy legalább utólag megértse és kinevesse az utóbb zivatarosnak mondott huszadik évszázadot.
Hogy mi minden olvasható a Napkút Kiadó gondozásában megjelent könyv lapjain? Hát, például:
Egy Bugi nevű házőrző kutya, Horthyné főméltóságú asszony ajándéka, Bíró (Rákosi) Ferenc miniszter baráti ölelése, meleg tehéngané a májkó szemén, 13 éves templomi kántor, kaland a Jereván mulató előtt, zászlócsere a szabadkai törvényszéken, botcsinálta kelebiai szövőgyáros, az ősi birtok ősi ellensége, Sztálinvárosig hurcolt disznótoros, akasztás a szabadkai sárgaház udvarán, dél-afrikai gyémántbánya, bakonysárkányi száj- és körömfájás, orosz patrul Ausztriában, szökevény orosz a kelebiai Petőfi utcában, 100 hektó elásott bor, embercsempész apáca, egy elfogott piros ulti, Kató néni sárga kalapja, a csíkos jampi zokni titka, és a híres melbournei lóverseny.
Nem különben egy Pista batya nevű nagybácsi, aki a koszovói Prizrenben elszenvedett szerb újonc kiképzés után, hirtelen magyar királyi honvéd lesz, majd egy kritikus helyzetben mégis szerbnek vallja magát, később a bigámia bűnébe esve, zsidó feleségével ötven dollár kenőpénzért volksbundista svábként kiutasíttatja magukat Magyarországról. Amerikába készülnek, de Samu bácsi nem küldi az Affidavit-et, ezért egy valamikori WaffenSS őrvezető, de immár az US Army szolgálatában álló ifjúkori ismerős segítségével Ausztráliába hajóznak, ahol a Szerbiában megtanult, ám eddig soha nem folytatott mesterségét gyakorolva foltozó szabó lesz, azt követően is, hogy felesége megüti a Sydney-i sorsjáték főnyereményét. Hamvait, régi bunyevác szokás szerint(!) a Csendes Óceánba szóratja.
A könyv remélhetőleg még kapható minden jobb könyvesboltban.

Libri
Líra könyv
Fókusz online
Bookline

Delegácija

Soha meg nem fejtem, hogy a „Delegácija”, miért bizonyult varázsigének az egykori Szovjetunióban. Gondolom sokakat már nem is nagyon érdekel ez a rejtély. De! Mint jelenség mégis csak hozzátartozik a XX. század apró, értelmezhetetlen részleteihez.
A Delegácija fétiséhez tapadó sok-sok anekdota közül kétségkívül a legjobb (a korán elhunyt) Árkus Jóskáé, akit valamely nyári cári kastély megtekintése közben vett elő a szükség. A tolmácsnő azonnal kísérni kezdte az árnyékszék felé, miközben a fontos intézmény előtt hosszú sorban várakozóknak szünet nélkül magyarázta: Delegácija, Delegácija, Delegácija. Nem is volt szava senkinek az így megszerzett előny ellen. Jaj de a célnál minden fülke foglaltnak bizonyult. (Hiszen ezért állt hosszú sor előttük.) A tolmácsnő nem tétovázott, erőteljesen megkopogtatta az egyik deszkaajtót és beszólt: Delegácija. És a fegyelmezett állampolgár azonnal abbahagyta a tevékenységet, készségesen átadta helyét a magyarul guggolósnak nevezett fülkében.
Hogy hirtelen nagyot ugorjunk, a Lenin mauzóleum előtt is külön sor illette meg a Delegáciját, sőt Delegácijákat. Ez a sor néha hosszabb volt, mint a hétköznapi állampolgároké, de sebaj, oda kellett állni.
Tanulékony nép a magyar. Emlékszem az esetre, amikor a már lebontott Budai Skála egy napon a szokásos 10 óra helyett már reggel 8 órakor kinyitott egy nagy létszámú Komszomol Delegácija miatt. 8-tól 10-ig csak ők vásárolhattak.
Na, egyszer én is voltam Delegácija, valahol messze a nyugat-szibériai Mezsdurecsenszkben. Ahol, mint a komszomolistákat a Skálában, reggel 10 órakor mind a tizenhetünket betereltek egy kétemeletes áruházba és a máskülönben 10 órakor nyitó ajtókra pedig kiírták, hogy: magyar Delegácija látogatása miatt az áruház csak 12-kor nyit.
Miután 400 kilométeres körzetben ez az egyetlen áruház ontotta az árut a közismert árubőségtől szenvedő orosz népre, és volt, aki már előző este elindult, hogy a reggeli nyitásra ide érjen és vehessen magának egy usánkát, elképzelhető, hogy 10 óra 10 perckor már százak álltak a zárt ajtó előtt. Nekünk pedig (az udvariasság úgy diktálta) az előirányzott 12 óráig lézengeni kellett a pultok között. 12 előtt öt perccel a kirakaton át kinéztem, és nem láttam a tömeg végét. Biztos voltam benne, hogy leköpnek, megrugdosnak bennünket, ha kitesszük innen a lábunkat. De legalább elküldenek a jó édesanyánkba. És nem. A közeli vásárlás izgalmában égő tömeg engedelmesen szétnyílt, tapsolni és skandálni kezdett: Druzs-ba, ba-ratság, druzs-ba, ba-ratsag.
Ritkán szégyelltem magam ennyire.

Feleségül kérem JNGH-t

Régi ismerősömmel, a Jelen Nehéz Gazdasági Helyzettel (JNGH) találkoztam az utcán. Sajnos nem tudom kikerülni, folyton szembe jön velem ez az undok fráter. Mindig lehangolt és lehangoló, tele panasszal és persze ígéretekkel. Nem lep meg, amióta ismerem mindig pontosan ilyen. Pedig ismeretségünk legalább hatvan éves. Akkoriban még bácsiztam, ő pedig söprögette a tízbillió pengős bankókat az utcán, viszont határozottan megígérte, hogy jön a jó forint, és nekem már jobb lesz, csak igyekezzek felnőni. Amint azt naptárak sokaságával is bizonyítani tudom, igyekeztem.
Kamasz koromban is össze-összefutottunk. Nem sok örömöm telt benne, mert akkor meg nagy komoran arra intett, nehogy már megegyem azt a tyúkot, amelyik majd arany tojást fog nekem tojni. Jelen Nehéz Gazdaság Helyzet egyszer csak annyira elnehezedett, hogy a haza javára és a magunk hasznára Békekölcsönt kellett jegyezni, mert így kívánta az imperialisták ellen vívott békeharc és persze a Jelen Nehéz Gazdasági Helyzet. Apám jegyzett én meg karácsony előtt anyám arany nyakláncát bevittem a zálogházba. 1953-ban aztán úgy javult, hogy tulajdonképpen nem is javult a Jelen Nehéz Gazdasági Helyzet, amit leginkább abból lehetett észlelni, hogy a kifli ára egyik napról a másikra 50 fillérről 40 fillére zuhant. 1956-ban olyan lett a JNGH, hogy a fűszerüzlet faláról a piros poroltót is megvette a nép, csak hogy szabaduljon a pénztől. Na, ezután lett csak tele csupa, csupa, jövőben beváltható ígérettel a Jelen Nehéz Gazdasági Helyzet! Fűt-fát ígért, csakhogy akkorra már senki sem akart hinni az öreg hazudósnak. Telt, múlt az idő és tudomásul kellett venni, hogy várni kell, mert a Jelen Nehéz Gazdasági Helyzet nem engedi meg az ígéretek beváltását. Ekkor a hátsó udvarokban már nyíltan szidni merészelték a JNGH-t, sőt kérdőre is vonták, hogy: mikor tűnik már el a balfenéken, mert éppen ideje lenne. Aztán egyszer csak megjöttek a reményteljes esztendők, az óriási lehetőségek, gyorsan eladtuk a családi ezüstöt, hogy elfelejthessük egész régi életünket. Ringatóztunk abban az édes álomban, hogy most végre megszabadulunk tőle, és soha többé nem találkozunk a Jelen Nehéz Gazdasági Helyzettel. Nos, mondjam-e, hogy nem így történt!?
Ezért jutott eszembe az ultima ratio: feleségül veszem a Jelen Nehéz Gazdasági Helyzetet. Aztán úgy elválok tőle, mint a pinty.

Szavazzanak:csiribí-csiribá

Nézem az egymásra torlódó, elegánsan interaktív, amúgy csak betelefonálósnak nevezett tévé műsorokat és megvilágosodásom támad. Hátha a köz- és politikai életben is megvalósítható lenne a demokráciának ez a népszerű fajtája! Hátrányát szinte nem is tudnék mondani. Előnye viszont számtalan.
Először is, az állami költségvetésből egyetlen fillért sem kellene költeni kampányra és a nép mégis megválasztaná azt, akit szeret(ne). Aki szavazni akar, maga fizetné az emelt díjas hívásokat, amiből a telefontársaságok is meg az állam is kivenné a maga hasznát, márpedig jelen gazdasági helyzetünkben ez nem elhanyagolható szempont.
Lenne egy kis létszámú (4-5 tagú) zsűri. Tagjai ezúttal is egymásnak ellentmondó marhaságokat beszélnének, viszont elvinnék a balhét, és szabadon lehetne őket anyázni. Létszámuk okán, jelenlétükkel nem tölthetnék ki az összes közéletinek nevezett beszélgetős műsoridőt. Továbbá, mindenki tudná, hogy az időnként felmutatott számokat (100 milliárd, 150 milliárd stb.) nem kell komolyan venni, mert véletlenül se befolyásolják a végeredményt. Az ugyanis előre le lenne pacsizva.
Időnként előjönne egy Trilla, aki úgy toporogna, mint akinek azonnal ki kell mennie, mert különben bent megy ki. Viszont kíméletlenül hajtaná, biztatná a népet, hogy csak tessék, tessék, még lehet, ne hagyják abba, adakozzanak, áldozzanak a demokrácia oltárán kedvencük győzelméért. Időnként fényképen felmutatná azokat a jelölteket, akiknek alighanem már annyi.
Amikor aztán a közbeiktatott reklámok is lefutnának, egyszer csak bejelentené, hogy: három, kettő, egy, csiribí-csiribá Vazelin Janka lett a győztes. A véletlenül jelenlévők pedig pártállástól és vallási hovatartozástól függetlenül ünnepelnének.
A telefonon, és esemesben érkezett szavatok számlálása természetesen a legnagyobb titokban történne. A szavazópolgár soha a büdös életben nem tudná meg, hogy kire hány szavazat érkezett. Ellenben jó nagyot ásítana és elmenne aludni. Senki sem kérne újraszámlálást, és nem zárná le az Erzsébet-hidat.
A rendőrségi oszlatás költségeinek megtakarítását már nem is számolom az új választási törvény előnyei közé.

Tetszik tudni, Szűz vagyok

Úgy elsőre nem is gondoltam volna a velem szemben utazó ifjú hölgyről. Olyan üde volt, szép és kívánatos. Békésen zötyögtünk a vonaton via Székesfehérvár. Alkalmi ismerősként beszélgettünk mindenről, őszről, télről, irodalomról és más efféle lomról, amikor hirtelen jött őszinteségi rohamában bevallotta, hogy ő bizony Szűz. És bizonyára ezt már észre is vettem. Óvatosan közelebb ültem a vészfékhez. Ezek után hozzá tette, hogy ugye most már nekem is teljesen világos, miért jár kommunikációs szakra. Szerinte ebből az is érthető, hogy hétfőn kettes lett a zárthelyi dolgozata. (Csak mellékesen jegyzem meg: mindeddig nem hittem volna, hogy a jövő kommunikátorainak zh-t kell írni. Sőt, hogy egyáltalán írniuk is kell valamit.
Körülnéztem a kupéban, lesz-e segítség, ha már szükség lesz rá. Közben értőn bólogattam, persze így már az is világos, hogy tegnap miért szakítottak Gézával. Ami természetesen várható volt, hiszen az illető Géza Hal. Aha! Fehérváron szépen elköszöntünk egymástól, ám előbb megkérdezte, hogy ugyebár én Skorpió vagyok. Na most, kérdem én tisztelettel, meddig áll a vonat Fehérváron? Hát fogok én vitatkozni egy máskülönben Szűz kislánnyal!
Polgárdiig tűnődtem, vajon kinek a bűne lehet, hogy egy máskülönben értelmes, szép kislány, hogyan is mondjam, hogy senkit ne sértsek, szóval egy értelmes máskülönben Szűz kislány ugyebár: éppen hétfőn ír kettes zárthelyit, és szakít a Hal Gézával. Tetszenek érteni!
Jó negyedszázada, pontosan huszonnégy esztendeje, egy vidéki újságnál elhatároztuk: a mindig mókás szilveszteri számban közlünk egy horoszkópot. Hát, akkoriban egy napilapnál ez olyan skandalum volt, mintha, mintha mondjuk, manapság egy magazin horoszkóp nélkül merészelne megjelenni. A bevezetőben politikailag jól körülbástyáztam, hogy ez csak tréfa, szilveszteri bohóság, egyszer egy évben igazán, ne is tessék elhinni, csak viccelünk, hogy a dialektikus materializmus meg ilyesmi. Pesten akkoriban (tudomásom szerint) egyetlen embertől, illegálisan lehetett venni horoszkópot. Vettünk.
Januárban meg is kaptam érte a magamét, hogy mit képzelek én, hogy hülyítem a népet, különben is jobb lenne, ha rendezném a magánéletemet. Minden politikai-szakmai nézetletérésnek ez volt a vége. Tudniillik a magánéletem. Aztán valahogy elmúlt a vihar. De hogy a horoszkópírás olyan karriert csináljon, mint amilyet csinált, hát azt soha nem gondoltam volna. Már csak azért sem, mert az ideológiai titkár szigorúan a lelkemre kötötte, hogy a jövőben eszembe ne jusson hülyíteni a népet.
Mintha ez kizárólag az ő előjoga lett volna.

Mint Singer a varrógépet

Tudom, sőt már bele is törődtem, hogy kis hazánkban sokan csinálnak olyasmit, amihez egyáltalán nem értenek. Arról nem is szólva, hányan használunk (hitvány amatőrök), olyan szerkezeteket, amelyek működési elvéről fogalmunk sincs. Teszem azt, egy négy kerékre szerelt kasznit, amivel akár 100 kilométer/órás sebességgel is lehet száguldozni. Napláne még a sivatagban is. Tudatlanságunkat persze titkoljuk, (szakszervizbe járunk vagy szerelőhöz), de semmi esetre sem próbáljuk PR-nek nevezett önreklámmal pótolni azt, ami nincs. A hozzáértést. Erre csak igen kevesek kapnak lehetőséget és mutatnak hajlandóságot.
Orbitális csalódás ért a minap, midőn egy kvízműsorból kiderült, hogy az általam ájult tisztelettel bámult autóversenyző, Magyarország felkent sivatagi vándora nem tudja: mit jelent az autóját mozgató üzemanyag (benzin) mellé írt oktánszám. Sőt. Nem egyszerűen nem tudja, hanem egyenesen úgy véli, hogy a 95-ös szám az anyag szennyezettségi fokát jelenti. Annyira, de annyira lesújtott a tudatlanság, hogy mindjárt mentséget is találtam számára: istenem, biztosan 98-as benzint használ. Mert, hogy az drágább, és jobban is hangzik.
Most itt állok csalódottan. Nyilvánvaló, hogy ez a marha nagy géperejű járműveket birtokló és hajkurászó sivatagi vándor is olyan analfabéta az autókhoz, akár egy közönséges halandó utókalkulátor. Csak jobb a piárja, vagy mifenéje. Csak hajtja a gépeket, mint ama bizonyos Singer mester a találmányát. Már most hogy’ higgyek én neki? A magyar sivatagi hősnek, aki egész évben arra készül, hogy (más hasonló műmayerekkel) végigszántsa Afrikát, miközben minden lehetséges alkalommal folyik a parasztvakítás, el akarja velem hitetni, hogy vérprofi.
Jól emlékszem arra jelenetre, amit az irgalmatlanul nagy sivatagi autóversenyző csinált ez év januárban a Ferihegy érkezési oldalán, miután váratlanul lefújták a Dakar rallyt. Figyelemre méltó színészi képességről téve tanúságot zaklatottan cibálta magán a gondosan felcicomázott reklámruhát, mondván: Mit keresek én januárban Budapesten? Ezt annyiszor elkérdezte, hogy magam is kíváncsi lettem: tényleg, mit kereshet? Most kaptam rá választ. Alighanem az oktánszám jelentését.