Először a tata szed

A gimnazista lányoknak inkább bejön az a fiú, akinek autója van, mint az, aki szatyorszám gyűjti a matek ötösöket. Egybehangzóan állították tegnap a villamoson, tehát biztosan igaz.
Nem tudnám (merném) eldönteni, hogy hol és mikor tévedtek el a lányok. Valahol biztosan. Már a gyereknevelésre is gyanakszom. Mert a fene tudja, mi a jó? Ha a kölyök mindent megkap, ha az anyagi javakat illetően mindig első a családban, vagy ha szépen besorol a szülei mellé, netán mögé. Mindkettőre van példa. Akár irodalmi is. Arra is, amit rosszallni készülök. Gondoljunk csak Ady Endre Proletár fiú versének második szakaszára: „Az én apám kopott kabátú,/ De nekem új ruhát veszen /S beszél nekem egy szép jövőről / Szerelmesen.”
Hányan költenek ma gyermekeik új ruhájára (és sok-sok másra), gazdasági erejüket meghaladó pénzeszközöket!? (Már hogy a gazdaságpolitika divatos körülírását használjam, és ne kelljen brutálisan azt írni, hogy: ha kell, ha nem, mindent megvesznek a kölyöknek.) Ezt észlelni elég, ha az ember végigmegy az utcán, vagy benéz egy plázába.
A gyerekkultusz azóta van divatban, amióta (évtizedek óta) csak azért is, görcsösen eljátsszuk magunknak a jólétet, és persze amióta egyre kevesebb gyerek születik. Ebben a furcsa színházban a gyerek még nem is szeretné, de már megkapja. Rosszabb esetben a szülő nem is tudja, hogy van olyan, amit a gyerek szeretne, ne adj’ isten már követel.
Uszodám öltözőjében gyakran (naponta) találkozom általános iskolás gyerekekkel, akik láthatóan és hallhatóan egymást hergelik bele a tulajdonlás kétes örömébe. Akinek a nyakában nem lóg MP nem tudom én hányas micsoda, annak kuss. Annak is, aki cipőjét láthatóan a bátyjától örökölte. Itt az uszodában se az a király, aki legjobban úszik, hanem aki birtokol. Valamit. Legfőbb jellemzője, hogy mohón birtokos.
Régi, családi legenda szerint az egyik nagybátyám ebédnél elsőként akart belenyúlni a tálba, mire az édesanyja (a nagyanyám) rálegyintett a kezére mondván: először a tata szed! Hány mai családi asztalnál van meg ez a sorrend?
Csak azért kérdem, mert állítólag a nagybátyám is megkérdezte, hogy ha majd tata lesz, akkor ő szedhet-e először? Igenlő választ kapott.
Abban már nem vagyok biztos, hogy harminc év múltán így is történt, érvényesítette-e megöröklött jogát.

Hová sietnek a mikulások?

Nem lódítok. Az egyik bevásárlóközpontban október 22-én délelőtt találkoztam egy tálca Mikulással. Ahogy mikulásoktól elvárja az ember, szépen sorban álltak a polcon, pirosak voltak és állítólag ehetők. Azt nem ellenőriztem, hogy csokoládéból készültek-e, vagy csokoládé ízű izé E 3456 és E 8432 nevű, annak látszó, emberi fogyasztásra még alkalmas segédanyagokból. Szóval, nem ellenőriztem, tudniillik nagyon siettem.
Jó, nekem speciel volt egy fontos ügyem. A nyomdában aznap lett kész a „GURÁBLI, avagy Miki, én azt hittem, hogy te okosabb gyerek vagy!” című legújabb könyvem. Időre ott kellett lennem, hogy még az expediálás előtt, azon melegében kézbe foghassam. De azt nem hinném, hogy városszerte mindenki azért rohan mindig, ész nélkül, mert a nyomdában van dolga. Pláne, mert mielőbb kézbe akarja fogni az új könyvét!
Akkor meg hová sietnek az emberek olyan eszeveszetten, hogy már a mikulások is előzik saját magukat? Emlékeznek a kedves Krúdy-anekdotára?! A híresen későn, leginkább délben ébredő írónak egyszer reggel 8-ra kellett a bíróságra mennie. A házvezetőnő készségesen felrázta az ágyból, Krúdy nagy nehezen felöltözött és elindult. Az utca természetesen a reggeli csúcsforgalom képét mutatta. A sok sietős ember láttán az író őszinte csodálkozással felkiáltott: te jó isten, ezek mind a bíróságra mennek?!
Hová sietnek a mikulások? Bizonyosan észrevették, hogy minden évben előbb, vagyis korábban jönnek elő a raktárakból. Eleinte csak november végén, aztán közepén, legutóbb már november elején, az idén meg már október harmadik harmadában jelentek meg a boltokban. Szegény gyerekek, mire hozzájuk elér, már régen túl vannak minden meglepődésen, örömön. Gyanítom, már nem is nekik jön a Mikulás, hanem a kereskedelemnek. Persze, nincs különbül a karácsonnyal sem. Mire azon a bizonyos hópihés estén, azok a bizonyos angyalkák beszállnak vele a gyerekszobába, vagy nappaliba, a városi kölyök már azt is tudja, melyik áruházban hány forint a zselés szaloncukor és hol olcsóbb az ezüstfenyő. Azon már nem csodálkozom, hogy a kereskedők hathatós közreműködése nyomán a húsvéti nyúl is egyre jobban siet. Elvégre az a dolga, hogy szaladjon. De egy Mikulás ne siessen nekem! Ne előzze meg saját magát, mert még zavarba hozza e sorok íróját, aki lassan már nem is tudja, hogy melyik hónap hányadikán van a névnapja.

Szerepem egy Jancsó-filmben

Délelőtt 10 óra múlt 5 perccel, amikor megkínáltak egy filmszereppel. Az ember megjegyzi a sorsfordító dátumokat. A segédrendező hívott fel, hogy Miki bácsi személyesen kér: ekkorra, meg akkorra menjek ki Leányfalura, ahol forgat. Vigyem a harmonikámat is, mert szerep vár. Kicsit kérettem magam, mondván tiszta play back volt a harmonikás, nyáresti szereplés a tévé esztrád műsorában, de a segédrendező rám parancsolt, ne gatyázzak, kellek az új filmbe és kész. Nem sérthetem meg a Miki bácsit. Tényleg nem.
Adott napon, reggel 9-re kiautóztam Leányfalura. Sürgés-forgás, már ami egy filmforgatáson szokott lenni. Kérdezem Miki bácsit, hogy miről szól a film? Azt még nem lehet tudni, mondta. Mi lesz a címe? Talán az, hogy nekem lámpást adott a kezembe az úr Pesten, vagy valami ilyesmi. Eltűnődtem a címen. Őszintén szólva, bőven volt is rá időm, mert csak délután fél ötkor szólítottak: jön az én jelenetem. Nyolcan ültünk egy hosszú asztalnál. Ha jól emlékszem ott volt a neves koreográfus Novák tata, Hernádi Gyula bátyánk, a jeles újságíró Bodor Pál (Diurnus), mások is, és persze Miki bácsi. Én meg húztam Jancsó Miklós nótáját (lásd a szeptember 4-i blogot). Felvétel, csapó. Egymásután ötször. Ötször énekeltük el, ötször bejött a képbe egy fickó és szerepe szerint megkérdezte Miki bácsit: rendező úr, miért van feketében? Mert gyászolok. Kit? Még nem tudom. Na, ez volt a jelenet. Hát, így készül a film.
Innentől kezdve ahol csak megfordultam, és amikor csak lehetett, mintegy mellékesen elejtettem a célzott megjegyzést, hogy: éppen most csináltunk egy filmet a Jancsóval. Hadd irigyeljenek! Rohamosan nőtt a tekintélyem. Terjedt a hír: Miskolczi filmet csinált a Jancsóval. Eljött a bemutató napja. Éppen külföldön voltam, de sebaj, a Puskin mozi műsoron tartotta a filmet. Megvettem két teljes sort. Minden barátomat, boldog boldogtalant meghívtam. Mégis csak egy közös film a Jancsóval! Immár benne vagyok a filmtörténelemben.
A szükséges biztonsági előkészületeket is megtettem. Sötét napszemüveg, fülig lehúzható sísapka, sál az ál elé. Nehogy már a közönség felismerjen a film végén, mutogasson rám, autogramért zaklasson, esetleg hangosan ünnepeljen. Az ilyesmit ki nem állhatom. Hát, hogy rövidre fogjam, az ötször felvett jelenet egyszer sem volt benne a filmben. Kihagyták. A barátaim egy évig cikiztek.
Viszont a közönség köréből az ég világon senki nem ismert fel. És ez is valami.

Csináljunk veteránt!

Kiadta volt a főszerkesztő: ha törik, ha szakad, kerítsek elő egy veterán vöröskatonát. Rohamléptekkel közelgett a Tanácsköztársaság kikiáltásának (valahányadik) évfordulója. Akkoriban még éltek néhányan, akik végigharcolták az I. Világháborút, de ezt a várost fiatalok lakták, az ötvenéves férfiakat itt már bácsizták. Nekem meg minimum hatvanöt, de inkább heten éves veterán kellett. Volna.
Reménytelenül tébláboltam zsebemben a feladattal, amikor eszembe jutott, hogy a ruhagyár külső portáján szokott ülni egy nagybajuszú bácsi. Hátha! Meg is találtam, éppen délelőttös volt. Kérdezem, volt-e katona. Volt, Isonzónál lövészárokban feküdtek kéthétig, szemben a macskaevőkkel. Nem lesz jó, gondoltam, Isonzó az olaszfront. A szükség mégis visszavitt. Másnap éjszakás volt az öreg, egy üveg rizlinggel mentem és két koccintás után hajlandónak mutatkozott Galíciára emlékezni. Miért ne, végtére lehetett volna ott is.
Éppen kiittuk a hét decist (a hosszúnyakút, ahogy ő nevezte), amikor sikerült fogságba ejtetnem. De jaj, messze voltunk még a céltól. Harmadik este némi rábeszélés után már ott tartottunk, hogy beállt vöröskatonának. Be ám, az anyjuk úristenit jött indulatba az öreg, mert egy fekete címkés (ki emlékszik rá?) cseresznyepálinkás üveg láttán sejteni kezdte, hogy mire is megy itt a játék. Megegyeztünk, hogy nem is a Tanácsköztársaság vörös hadseregében harcolt, hanem egyenesen Bugyonnijnál. A jeles hadvezér nevét én súgtam, ő csak ismételte. Így volt ez, szóról szóra. Hú, micsoda csatákat vívtak azzal a Bugy, izé Bugyu, Bugyonnijjal!
Miután fölvilágosítottam, hogy ezért akár kitüntetést, sőt nyugdíjemelést is kaphat, meglódult a fantáziája. Alig győztem írni, hogy tizenhétben, mint vöröskatona megsebesült és korházba került. Nagyon? - kérdeztem tettetett részvéttel. Szerencsére csak a lábát lőtték át a fehérek, de ahogy ott fekszik a korházi ágyon, hát egyszer csak nyílik az ajtó, és az anyja szentségit, hát nem bejött Lenin elvtárs. Nem mondja!? De bizony, lendült bele az öreg (a micsodába is?), odajött az ágyamhoz és megkérdezte: na, hogy van, hogy van Vaszari bácsi, aztán elővett egy arany zsebórát és nekem adta. Éreztem, hogy a zsebóra már kicsit sok lesz, de ugyebár ha egyszer az ember kiereszti a szellemet (meg a pálinkát) a palackból!, nehéz azt visszagyömöszölni.
Másnap a főszerkesztő azonnal rákérdezett: na, és hol van a zsebóra? Csak azt válaszolhattam, amit Vaszari bácsi mondott, hogy tudniillik: elveszelődött.
Mint a Lenintől kapott arany zsebórák általában.

Dagadj, büszke magyar kebel!

Régen azért jobb volt. Jobb. A látvány megítélésében nem voltak fölösleges alternatívák, kérem szépen. Nem voltak késhegyre menő, soha el nem döntött, mert jobbára nem is eldönthető viták. Olyanok, amelyek megzavarják, sőt kikezdik az amúgy is törékeny társadalmi nyugalmat, amelyre pedig mindenkor szükség volt, van és lesz ebben a Trianon sújtotta kis hazában. Különösen manapság, amikor a nyugatról keletre, és onnan oda-vissza terjengő pénzügyi válság amúgy is megbontani látszik a nemzeti egységet, amikor tisztes családapáknak éppen elég gondot okoz, hogy mit csináljanak a millióikkal, kétségbe esve lesik, hogy esik az eső és a BUX, gyengül a forint. Ráadásul kényszer tömik a libákat is. Szóval van itt vitatkozni való doszt (vagyis elég), és akkor ránk szakad még az is, amiről mondandó vagyok.
Hogy egy klasszikus idézettel közelebb kerüljek a problémához, uraim szeretném határozottan kijelenti, hogy régen (nem is olyan régen) az, ami krumplilevesnek látszott, az esetek eldöntő többségében krumplileves is volt. Kérem szépen, még a legutolsó üzemi viszonylatban is. Voltak elcsudálkozások, méltatások, fölszisszenések, sóhajtások, óhajtások, néha sajnálkozások, de alapvetően, mondhatni világnézettől, vallási hovatartozástól, és jövedelmi kategóriától függetlenül, egységes volt a magyar. Nem úgy, mint manapság, amikor utcán, boltban, strandon, színházban, tévében, lépten-nyomon, kérem szépen munkaidőben, társaságban, esti ejtőzés közben valóságos és virtuális vitakörök alakulnak, eldöntendő, hogy: igazi-e?
A női keblekről van szó, akik (a köznyelvben manapság ugyebár már a KFT-k is akik) a legváratlanabb pillanatban és helyen támadnak az elbizonytalanodott férfiemberre. Elvonják a figyelmet közügyektől, közlekedési szabályoktól, munkától, családról, gyerekekről, műsorról, politikáról, stb. Túlzás nélkül állítható: a magyar férfitársadalom minden mást lenullázó problémája, hogy: Kriszta melle vajon igazi-e? Mert kinek volna, kérem szépen kedve nyálat csorgatva bámulni, hogy ne mondjam simogatni, akár csak teoretikusan is! egy zacskó szilikont.
A magyar férfilakosság körében rohamosan gerjedő tanácstalanságnak, akárha nemzeti érdekből is megálljt kell parancsolni. Javaslom, hogy még az idén rendezzünk ügydöntő népszavazást arról, hogy a szavazati jogú férfiak megnyugtatására és örömére a feltöltött, vagyis szilikon mellű hölgyek kötelesek magukat más hölgyektől jól látható módon megkülönböztetni. Mondjuk, viseljék mellüket az amúgy is mélyen dekoltált ruhájukon kívül.
A haverom igen szavazatát is garantálhatom.

Bejöttek az oroszok

Hatvannégy éve, ezen a napon szabadult fel a nagytatám három lánc szőlője.(Némi ismeretterjesztés: 1 lánc=2000 négyszögöl.) Már leszüretelt állapotban. Amit különös szerencsének is nevezhetnénk, mert a faluba beszekerező felszabadítók, persze csak a fasiszták után, a bort keresték legszorgalmasabban. Mondhatni igen nagyon felmérgelődtek, mert a sok-sok szőlőskerthez mérten igen kevésnek ítélték a pincékben talált bor és murci mennyiségét.
Hajaj, bizony mindent elvittek a kurva németek, sóhajtozott a falu népe. De hogy itt—ott mégis találtak néhány hordónyit a szorgosan kereső tovarisok, egy hétre boldogan lerészegedtek.
Ezen az októberen (1944-ről van szó) ismét és (sajnos) nem utoljára megvalósult az ország két részre szakadása. Az észak-nyugati felén és főként Budapesten éppen felvirágzott a nyilas uralom. Odalent délen meg az orosz bakanyelv tanulásába kezdhetett a nép. A Szálasi-kormány október 23-án keltezett kiürítési parancsa, miszerint a teljes népesség köteles elmenekülni az oroszok elől, ráadásul az élelmiszerkészleteket is köteles felgyújtani, Kelebián már csak őszinte derűt váltott ki. Ha a felszabadítók egy nappal előbb nem kezdték volna magukénak tekinteni azt a sok szalonnát, sonkát, kolbászt, amit a lakosság amúgy sem gyújtott volna fel.
Az én nagytatám is csak üres pincét mutogatott a kedves érdeklődőknek, minthogy a 60 hektó must az udvaron, egy hatalmas venyige kazal alá ásott ideiglenes pincegödörben forrt. Na, ebből majdnem baj lett. Látva ugyanis a sok tűzrevalót, beköltözött az udvarba az alakulat gulyáságyúja. Most segíts meg Mária, oh irgalmas szűzanya!
Egy hétig tüzelték a kazlat, ami szerencsére soha nem fogyott el, mert amíg a szakácsok éjjelente elpihentek, a szomszédok az egész, hosszú Petőfi utcából hordták rá az új meg új kévéket. Csak arra kellett vigyázni, hogy a budi oldaláról ne kezdjenek tűzrevaló szedni, mert ott volt az ideiglenes pince lejárata. Egy reggel aztán köszönés nélkül tovább álltak a felszabadítók. Tovább vitték a szabadságot és a nagytata lovát, viszont hagytak helyébe egy holtfáradt orosz harci mént. Meg is döglött.
Ja, és fél zsák kristálycukor is ott maradt, a venyige kazalba rejtve. Alighanem a közeli Szegeden zabrálták (ifjabbak okulására: a szó nagyjából fosztogatást jelent). A falu bölcsei azt a feltételezést ugyanis teljes mértékben kizárták, hogy Sztálingrádtól hozták volna Kelebiáig.

Csinálom az inflációt

Kérem, jelentkezzenek azok, akik még száz forintot mernek adni a benzinkutasnak, hogy ellenőrizze a keréknyomást. Vagy ugyanennyit, a szemetesnek, ha elviszi a kuka mellé kitett három nagyobbacska papírdobozt. Vagy a szállodai londinernek, ha föl hozza a második emeletre a kufferokat. Egy szóval ugyanannyit adnak, mint mondjuk két évvel ezelőtt. A pincérekről már ne is beszéljünk. Nyáron, a Vörösmarty téren, majdnem ugyanannyi borravalót kötelező adni, mint amennyibe a kisadag fagylalt kerül. Kevesebbel próbálkoztam, mire a fiú pikírten elmagyarázta, hogy neki a borravaló a fizetése.
Innentől pedig megdőlni látszik, hogy a borravalót valóban borra költi az, aki kapja, és megköszöni. Ha megköszöni. Bálint György kitűnő publicisztikáit olvasom (újra). Azt írja a harmincas évek táján, hogy Párizsban bezzeg a pincérek nem hajlonganak, nem alázkodnak meg borravalóra várva, mint Budapesten. Egyszerűen elfogadják, mint szolgálatuk jogos díját. Nos, azóta ebben, (ha másban nem is) már sikerült utolérni a világ fővárosát. Semmi köszönet, semmi hajlongás, semmi megalázkodás. Ha csak nem a vendég megalázása. Már ha keveset mer adni.
Az alákalibrálást és az ebből eredő kellemetlenségeket elkerülendő, általában többet adunk, mint amennyit a józan eszünk diktál. Kérdés, hogy mennyivel! Hát, gondolná a naiv ember, az éves inflációval növelve.
De bizony az a helyzet, hogy száz forint helyett, követve az éves inflációt nem lehet 106 forintot adni, de még 118–at sem. Így azután az ember tétovázik egy kicsit és kerekít. Kétszázra. Csináljuk az inflációt. A piros lámpánál kéregető igazi, vagy ál koldussal is.
Van egy kedvencem a Moszkva téren, aki az első találkozásunk óta művész úrnak szólít. Lehet, hogy pszichológus volt előző életében, mert már bő három éve, automatikusan kétszázat kap. Azóta is, hogy megtudtam, másokat is, mindenkit művész úrnak nevez. Egyszerű üzleti trükk. És nem hajlong, csak elfogad. Éppen úgy, mint Párizsban szokták volt a pincérek.
Jövőre állítólag 3,9 százalékos lesz az infláció. Hogy adjak a Moszkva térinek januártól 207 forint 80 fillért? Nyilván kerekítek majd. Háromszázra. Csinálom az inflációt és várok egy-két évet.
Ahogy ismerem őket, majdcsak utolér a pénzügyminiszter, meg a nemzeti bank!