Bejöttek az oroszok

Hatvannégy éve, ezen a napon szabadult fel a nagytatám három lánc szőlője.(Némi ismeretterjesztés: 1 lánc=2000 négyszögöl.) Már leszüretelt állapotban. Amit különös szerencsének is nevezhetnénk, mert a faluba beszekerező felszabadítók, persze csak a fasiszták után, a bort keresték legszorgalmasabban. Mondhatni igen nagyon felmérgelődtek, mert a sok-sok szőlőskerthez mérten igen kevésnek ítélték a pincékben talált bor és murci mennyiségét.
Hajaj, bizony mindent elvittek a kurva németek, sóhajtozott a falu népe. De hogy itt—ott mégis találtak néhány hordónyit a szorgosan kereső tovarisok, egy hétre boldogan lerészegedtek.
Ezen az októberen (1944-ről van szó) ismét és (sajnos) nem utoljára megvalósult az ország két részre szakadása. Az észak-nyugati felén és főként Budapesten éppen felvirágzott a nyilas uralom. Odalent délen meg az orosz bakanyelv tanulásába kezdhetett a nép. A Szálasi-kormány október 23-án keltezett kiürítési parancsa, miszerint a teljes népesség köteles elmenekülni az oroszok elől, ráadásul az élelmiszerkészleteket is köteles felgyújtani, Kelebián már csak őszinte derűt váltott ki. Ha a felszabadítók egy nappal előbb nem kezdték volna magukénak tekinteni azt a sok szalonnát, sonkát, kolbászt, amit a lakosság amúgy sem gyújtott volna fel.
Az én nagytatám is csak üres pincét mutogatott a kedves érdeklődőknek, minthogy a 60 hektó must az udvaron, egy hatalmas venyige kazal alá ásott ideiglenes pincegödörben forrt. Na, ebből majdnem baj lett. Látva ugyanis a sok tűzrevalót, beköltözött az udvarba az alakulat gulyáságyúja. Most segíts meg Mária, oh irgalmas szűzanya!
Egy hétig tüzelték a kazlat, ami szerencsére soha nem fogyott el, mert amíg a szakácsok éjjelente elpihentek, a szomszédok az egész, hosszú Petőfi utcából hordták rá az új meg új kévéket. Csak arra kellett vigyázni, hogy a budi oldaláról ne kezdjenek tűzrevaló szedni, mert ott volt az ideiglenes pince lejárata. Egy reggel aztán köszönés nélkül tovább álltak a felszabadítók. Tovább vitték a szabadságot és a nagytata lovát, viszont hagytak helyébe egy holtfáradt orosz harci mént. Meg is döglött.
Ja, és fél zsák kristálycukor is ott maradt, a venyige kazalba rejtve. Alighanem a közeli Szegeden zabrálták (ifjabbak okulására: a szó nagyjából fosztogatást jelent). A falu bölcsei azt a feltételezést ugyanis teljes mértékben kizárták, hogy Sztálingrádtól hozták volna Kelebiáig.

Csinálom az inflációt

Kérem, jelentkezzenek azok, akik még száz forintot mernek adni a benzinkutasnak, hogy ellenőrizze a keréknyomást. Vagy ugyanennyit, a szemetesnek, ha elviszi a kuka mellé kitett három nagyobbacska papírdobozt. Vagy a szállodai londinernek, ha föl hozza a második emeletre a kufferokat. Egy szóval ugyanannyit adnak, mint mondjuk két évvel ezelőtt. A pincérekről már ne is beszéljünk. Nyáron, a Vörösmarty téren, majdnem ugyanannyi borravalót kötelező adni, mint amennyibe a kisadag fagylalt kerül. Kevesebbel próbálkoztam, mire a fiú pikírten elmagyarázta, hogy neki a borravaló a fizetése.
Innentől pedig megdőlni látszik, hogy a borravalót valóban borra költi az, aki kapja, és megköszöni. Ha megköszöni. Bálint György kitűnő publicisztikáit olvasom (újra). Azt írja a harmincas évek táján, hogy Párizsban bezzeg a pincérek nem hajlonganak, nem alázkodnak meg borravalóra várva, mint Budapesten. Egyszerűen elfogadják, mint szolgálatuk jogos díját. Nos, azóta ebben, (ha másban nem is) már sikerült utolérni a világ fővárosát. Semmi köszönet, semmi hajlongás, semmi megalázkodás. Ha csak nem a vendég megalázása. Már ha keveset mer adni.
Az alákalibrálást és az ebből eredő kellemetlenségeket elkerülendő, általában többet adunk, mint amennyit a józan eszünk diktál. Kérdés, hogy mennyivel! Hát, gondolná a naiv ember, az éves inflációval növelve.
De bizony az a helyzet, hogy száz forint helyett, követve az éves inflációt nem lehet 106 forintot adni, de még 118–at sem. Így azután az ember tétovázik egy kicsit és kerekít. Kétszázra. Csináljuk az inflációt. A piros lámpánál kéregető igazi, vagy ál koldussal is.
Van egy kedvencem a Moszkva téren, aki az első találkozásunk óta művész úrnak szólít. Lehet, hogy pszichológus volt előző életében, mert már bő három éve, automatikusan kétszázat kap. Azóta is, hogy megtudtam, másokat is, mindenkit művész úrnak nevez. Egyszerű üzleti trükk. És nem hajlong, csak elfogad. Éppen úgy, mint Párizsban szokták volt a pincérek.
Jövőre állítólag 3,9 százalékos lesz az infláció. Hogy adjak a Moszkva térinek januártól 207 forint 80 fillért? Nyilván kerekítek majd. Háromszázra. Csinálom az inflációt és várok egy-két évet.
Ahogy ismerem őket, majdcsak utolér a pénzügyminiszter, meg a nemzeti bank!

Amit tenni rendelt sorsod

Öreg barátom szombat délelőtt hív telefonon, nincs-e kedvem egy kis társadalmi munkára. (Lásd október 17-i, Lenin, a bárisnya meg a miniszter című blogomat.) Hallom, hogy kuncog a vonal túlsó végén. Kinevetjük a múltunkat. Pedig! A beszélgetésből kiérzek egy halvány megbocsátásfélét. Mintha az volna a végső konklúziója, hogy de jó is lenne. De jó lenne társadalmi munkázni. Persze, mert fiatalok lennénk, mint voltunk egykoron.
Hát, én onnan jövök, ahol a magyarországi társadalmi munka született. Egyúttal a kritikája is. Az ötvenes évek legelején, vasárnaponként különvonatok hordták a társadalmi munkásokat építeni a szocializmust, Sztálinvárosba. Levéltári kutatásaim során találtam egy jegyzőkönyvet, amely szerint a mindig józanul gondolkodó, derék Borovszky Ambrus (a Boró), a Sztálin (Dunai) Vasmű vezérigazgatója már 1951-ben megmondta, hogy ez marhaság. Többe kerül a jobbára művileg lelkes társadalmi munkások szállítása és etetése, mint az általuk elvégzett munka értéke.
Dehogy tanultak belőle! A hatvanas években már nem jövevények, hanem városlakók társadalmi munkáztak, de veszettül. Minden tavaszon vállalni illett (kellett?) bizonyos óraszámot, igazolványba ragasztották a teljesített órákat igazoló bélyegeket, a bélyegek száma pedig súlyosan beszámított a lakáskiutalások sorrendjébe. (Fiatalabbak kedvéért: lakáskiutalás annyit jelent, hogy érdemeit szigorúan számba véve, a kérvényező egyszer csak kapott egy állami bérlakást.)
Ha jól emlékszem 100, bélyeg (óra) akkora érdem, olyan nyomós érv volt a lakáslistákon, mint egy gyerek. Egészen addig, amíg ki nem alakult egy feketepiac a Kék egér nevű becsületvesztőben. Hogy, hogy nem, itt egy korsó sörért 10 bélyeget lehetett venni. Könnyen kiszámolható: tíz korsó sör ért egy gyereket. Na, ekkor megszüntették a bélyeggyűjtést. De nem a társadalmi munkát.
Jött a Barátság liget. Szép emlékű Tapolczai Jenő tanácselnök kitalálta, hogy a város akkoriban még kopár területén építsünk futball stadiont. A lelátók pedig legyenek földből. Boldogtalan társadalmi munkások évekig hányták a földet onnan ide, innen oda, a derék jó Tapi meg beruházási pénzért lobbizott a minisztertanácsnál, arra hivatkozva, hogy nem lehet az embereket becsapni, hogy évek óta társadalmi munkáznak a semmiért. Be lehetett. Soha nem adtak a Barátság ligeti stadionra egy büdös fillért se.
Ezen nevettünk - magunkon - a telefonban, szombaton. Aztán piros gomb, kikapcs. Később pedig valami értelmezhetetlen szomorúság. Még később, csak úgy emlékezetből a költő Juhász Ferenc: Tedd hát, amit tenni rendelt sorsod, türelemmel végezd dolgaid, marad valami utánad, s ha nem marad, hát az se bánat.
Ásót kerítek és felásom az udvar szegletét. Csak úgy, magamnak. De nem segít.

Lenin, a bárisnya meg a miniszter

Jeles kollégám Pünkösti Árpád szép portrét írt tegnap az egyik napilap utolsó oldalán Romány Pálról. Hadd egészítsem ki az egykori mezőgazdasági miniszter, megyei első titkár (MSZMP), különben pedig a mezőgazdasági tudományok doktora portréját. Valami számomra emlékezetes semmiséggel.
Alkalmam volt egykor Romány Pál delegációs vezetésével hosszabb időt Moszkvában tölteni. Ritka kellemes embert ismertünk meg benne, aki velünk együtt unta, amit unni kellett, és valóban érdeklődött az iránt, ami figyelemre méltó volt.
Moszkvában ért bennünket április 22-e, V. I. Lenin születésnapja. Mint emlékezetes, ezen a napon szerte a béketáborban társadalmi munkát illett végezni. Lenin állítólag valami vasútépítésen mondta volt egykor, hogy minden munkák közül legtermelékenyebb munka a társadalmi munka. Utóbb ezt értelmezték úgy, hogy a születésnaphoz legközelebb eső szombaton mindenki mást csináljon, mint amihez ért. A parkokban orvosok szedték a szemetet, mérnökök nyesték a fákat, szövőnők festették az iskolák falát stb. (Arról nincs információm, hogy kertészek operáltak volna, vagy festők mozdonyt vezettek.)
Bennünket az a megtiszteltetés ért, hogy Lenin születésnapját Gorkiban, azon a dácsán ünnepelhettük, ahol a forradalmár elhunyt. És ha már ott voltunk, facsemetéket ültethettünk, társadalmi munkával. A jeles napon (is) özönlöttek oda a szocialista országokból érkező delegációk, amelyeknek egytől egyig kijárt a megtisztelő faültetési ceremónia. A legfeljebb 100 négyszögölnyi kertben. Ez pedig csakis úgy lehetett, hogy amint az egyik delegáció elment és a következő még benn a házban nézelődött, három-négy megbízható szovjet dolgozó az éppen elültetett fákat kirángatta a földből, hogy az új és új látogatóknak is jusson a megtisztelő társadalmi munka élményéből. De nem is ez a lényeg.
Párba osztva, ketten Romány Pállal ástuk a gödröt és igazgattuk bele a facsemetét, amikor egy derék fejkendős elvtársnő odajött, és mint a hülye gyerekeknek részletesen magyarázni kezdte a faültetés tudományát, továbbá az ásó, mint szerszám lényegét. Romány megadóan tűrte az oktatást. (Mást is tűrt, rendesen.) Fiatalabb vagyok (voltam), hamarabb felment a pumpám és elkáromkodtam magam, mondván: hej, szóljon már valaki ennek a kurva bárisnyának, hogy a magyar mezőgazdasági minisztert oktatja!
Felvilágosították. Nem hatódott meg. Alighanem látott ő már magasabb beosztású, tudós embert is, aki itt megadón adta a tudatlant.

Újabb kiszivárogtatás

Újabb kiszivárogtatás történt, mégpedig a kerületünkben. Esztendeje tán, vagy több is, hogy a Fővárosi Közterület Fenntartó ZRT (FKF) rájött: még sincs rendjén hogy lomtalanítás címén, kerületi bontásban, évente egyszer-kétszer, szemétteleppé teszik a fővárost. Tulajdonképpen nem az FKF tehet róla, többnyire nem is a lakók, akik „a háztartásokban összegyűlt darabos hulladékokat” (lomokat) a megadott, nevezzük egyszerűen D nap hajnala előtt korábban, mondjuk D -1., vagy -2. napon rakják ki a sarokra. Tény viszont, hogy ezzel a tettükkel oda csalogatják az úgynevezett lomizókat. Akik aztán a halomba rakott lomot gondosan széttúrják, szétkenik egész utca hosszan. Ezen művelet közben pedig egymás közeli és főként nőnemű felmenőit emlegetve élet-halál harcot vívnak egy lyukas lavórért.
A kerület teljes területének szemétdombbá változtatását megakadályozandó, jött egy korábban alighanem Marslakó az FKF-hez, aki olyan naiv volt, mint egy igazi. Kitalálta ugyanis, hogy ezentúl ne nyilvánosan hirdettessék meg a lomkihelyezés és lombetakarítás napja, hanem a soros kerület minden levelesládájába zárt borítékban dobassék bele a szigorúan bizalmas dátum.
Azért gondolom, hogy Marslakó lehet az illető, mert ha csak egy napig is élt volna ezen a 92 ezer négyzetkilométeren, hát nem gondolja komolyan, hogy az a dátum, amit 80-100 ezer kerületlakóval közölnek, akár egy percig is titokban marad. Éppen abban az országban, ahol egy szigorúan titkos nemzetbiztonsági ügy is piaci adok-veszek tárgya lehet, ahol titkos iratokat, és CD-ket kerget az őszi szél bizonyos levelesládák irányába.
Hát persze, hogy minden kiszivárgott. Ne tőlem tudják meg, de bizonyos kémprogramok már régen beépültek és működnek az FKF szerverein, minek következtében a lomizók előbb tudják az aktuális dátumot, mint maga hulladékkezelési főosztályvezető, vagy akár a kommunális igazgató. Csak is így lehetséges, hogy „háztartásokban összegyűlt darabos hulladékoknak” még híre hamva sincs, de az utánfutóval felszerelt Lada gépkocsik már idegesen köröznek az utcákon. Nem is tart sokáig az üresjárat. Hamarosan sikerül (úgy mint a titkosítás előtt) az egész kerületet szemétdombbá változtatni.
Csak tudnám, hogy miért asszociálok mindebből a politikára!

A szakma ifjú (ügyes) mestere

Kórosan kevés gyerek akar szakmát tanulni. Inkább lesznek művelődésszervezők, kommunikációs szakemberek, marketing menedzserek és más megfoghatatlan tartalmat rejtő diplomások. A gyerek egy reggel fölébred, és azt mondja: apám, én kistérségi képviselő akarok lenni. A szülőkre gyanakszom, akik katasztrófaként élik meg, ha Krisztináról, vagy Zsoltiról nem hírelhetik el, hogy főiskolára jár. Hogy később mi lesz? Arról már a kormány tehet, amiért nem tud mit kezdeni annyi kiválóan képzett művelődésszervezővel. Mondjon le!
Szakmunkásból pedig hiány van. Pedig annyi jó szakma van, ahol ráadásul keresni is lehet. Hátha még ügyeskedik is a szakma ifjú mestere! Tovább adok egy történetet.
Elromlott a gázbojler. Nosza, hívjunk egy mester, mert amíg régen csak az órához nem értett egy ügyes családfő, addig ma ilyen szerkezet a rádió, tévé, autó, számítógép, gázbojler, villanytűzhely, turmixgép, mobiltelefon, hogy csak vázlatosan soroljuk a jó szakmát jelentő lehetőségeket.
A szerelőt várandó a család 20 éves lánya marad otthon (leendő marketing menedzser). Jön az ifjú szerelő, szétszedi a bojlert, csóválja a fejét és azonnali cserét javasol. Számolni kezd: a mostani kiszállás díja 8 ezer, egy új készülék ára 52 ezer, a beszerelés 20 ezer, azaz összesen 80 ezer forint. De azonban ellenben, véletlenül tud egy eladó használt készüléket 30 ezerért, akkor csak 50 ezerbe kerül az egész mulatság. A lány szédül, és este jelenti a hazatérő papának. A papa, mint említettem nem ért a gázbojlerhoz, viszont valamelyest ért az emberi természethez. Másnap ő marad otthon és más szerelőt hív. Aki kicsit ódzkodik a már szétszedett bojler láttán, de aztán elővesz egy csavarhúzót, kér egy rongyot, lekapargatja a mozgó felületekre tapadt vízkövet, huszonkét perc múlva jelenti, hogy készen van, és kér 14 ezer 500 forintot. A családfő boldogan fizet, még borravalót is ád.
Hát, fiúk, lányok, ezért mondom én, hogy a majdnem semmit sem érő diploma hajkurászása helyett érdemesebb lenne szakmát tanulni.
Ja, és az itt javíthatatlannak minősített bojlert ott príma használtként eladni.

Ki babája vagyok én, vagyok én

Inkább vagyok a párom kedves szeretője, mint a megunt felesége. Bő húsz esztendeje mondta ezt, felállva, nagy nyilvánosság előtt egy csinos szőke hölgy. Az író-olvasó találkozó közönsége megdöbbent, pedig tudták, hogy a házasságban élők külső kapcsolatai lesznek ottan aprólékosan kibeszélve. Az író által. Hogy a közönség egy tagja is ilyen nyíltszíni vallomásra ragadtatja magát, erre senki sem készült. Ez akkoriban (még) nem volt divat.
Világszerte beszélik, hogy a férfiak egyre nőiesednek. Párhuzamosan persze a nők meg fölveszik a férfiak bizonyos erényeit és hibáit. Verbálisan biztosan. Nem (vagy nemcsak) a villamoson utazó szép gimnazista kislányok trágár beszólásaira gondolok, ami szerint tele van az a testrészük, ami nincs is nekik. De arra (például) aminek a fent idézett csinos szőke csupán előhírnöke volt. Már mondom is:
Óriási sikerrel rendeztünk egykor úgynevezett legényárveréseket, a Kiskegyed égisze alatt. Érdeklődő, licitáló hölgyekkel volt tele a Kongresszusi Központ 1800-as nézőtere. Tíz vállalkozó legényt lehetett kvázi megvenni egy vacsorára, az azt követő éjszakára és a másnapi közös programra. Persze, mindenkinek, lánynak is legénynek is külön szállodai szoba járt. Ezért is adhattuk ki a jelszót: Semmi sem kötelező, de minden lehetséges.
Mint rendezők természetesen(?) kíváncsiak lettünk volna, hogy azon az éjszakán történik-e valami az „elárverezett” legények és a nyertes „vásárló” lányok között, de nem tartottuk ízlésesnek megkérdezni. Egyszer mégis. És roppant furcsa eredménnyel. Egy Krétáról importált jóképű legényt vitt el egy szép pécsi lány. Magamra vállaltam a fiú kifaggatását, kolleganőim a lányt kérdezték, a búcsú órájában. Nos, Jorgosz, a görög legény a repülőtéren diszkréten azt mondta, hogy szép volt, jó volt, de amire gondolok az nem történt meg. A lány viszont büszkén és részletesen beszámolt egy izgalmas éjszaka minden gyönyörűségéről. Valamelyikük tehát nem mondott igazat. Csakhogy a tradicionális szerepekhez képest fordítva hazudtak. Az ántivilágban a fiú hősködött volna, és a lány maradt volna tagadásban. Hát, ennyit változott a világ. Is.
Más példa, hasonló tanulsággal.
A munkahelyi kapcsolatokban is megváltozott a módi. Manapság gyakori, hogy az úgynevezett üzemi feleség nemhogy titkolná, de valósággal büszkélkedik a cégnél, hogy melyik főnöknek a babája. Ilyesmi talán régebben is előfordult, de az már ijesztő fejlemény, hogy újabban olyankor is híreszteli, ha nem igaz.
Lehet, hogy szervilis környezetben kifizetődik. Amíg a főnök fülébe nem jut.