Bécsi narancs

Csütörtökön mondom:

Aki megélt már egynéhány virágvasárnapot, (felénk így mérték a múló éveket, és a jókívánságokat is: érj még 40 virágvasárnapot!), szóval bizonyos életkorban az ember nem tud csak úgy, emlékezés, érzelem és szó nélkül átsuhanni a hegyeshalmi közúti országhatáron. Ránéz az elhagyott, pusztulásnak indult határőrségi és vámügyi épületekre és eszébe jut a dugdosott, nyomorult kis fekete dollár meg schilling. Visszafelé jövet a hazacsempészett zsebmagnó. Meg az oda-vissza kötelező gyomorgörcs. A régi felismerés is: úristen, hol vagyunk mi ezekhez képest?! Bécs a mennyország volt.

Úgy első látásra ma is az.

Süt a Nap – és az ember hajlandó azt hinni, hogy itt mindig süt – ha a meteorológiai jelentés alapján jól választja ki az egynapos látogatás dátumát. Bécsbe utazván kicsit ma is ünnep. Egyszerű beidegződés. Rövidke idejüket kötelező ajándékvásárlással is kurtítják a magyarok. Pécsről (Debrecenből stb.) senkinek nem jutna eszébe, hogy ajándékot hozzon a rokonoknak. Bécs, kilométerben mérve, alig van távolabb, de a Mozart-golyó (kicsit drágább, mint itthon) vagy más ajándék szinte kötelező.

És kötelező hagyomány a csodálkozás is: mennyivel tisztább, mosolygósabb, udvariasabb a város, béke, nyugalom, tisztesség, rendezettség stb. Hiába na, Bécs az Bécs. Mert! Honnan is tudná az egynapos kiránduló magyar, aki nemhogy bécsi, de hazai újságokat sem olvas – hogy itt Ausztriában a rasszista, jobboldali Szabadság párt a legnépszerűbb (25%), hogy a párt Európai Unióba készülő prominens politikusa Mölzer az Uniót egyenesen a Harmadik Birodalomhoz hasonlítgatja. És dühösen konstatálja, hogy Bécsben már túl sok az idegen, és igazi bécsiek már csak az öregek otthonaiban vannak.

A látogató pedig, felszínes (pozitív) élményei birtokában leül csodálkozni a strasszéra települt teraszon és kér egy narancslét. Háromféle is van: 3,10, 3,70 és 5,60 euróért. Az előbbi kettő nyilván valami sárga lötty, az utóbbiról pedig írva is van, hogy frissen facsart, rostos. Ezt kéri. A pincérfiú  jön. A sárga löttyöt hozza. Mindegy. A magyar fizetne. A pincér tartja a markát: 5,60.  Számla nélkül. (A szomszéd asztalnál sem adott.) A szép bécsi világban csalódni készülő magyar szóba hozza, hogy ez bizony a gyengébb minőségű lé volt. A pincér állítja az ellenkezőjét. A vita tárgya már nem hívható elő. Akkor a csalódott magyar legalább a számlához ragaszkodik. A pincér durcásan el, és hozza: 5,60-ról.

Hazafelé a kocsiban a magyar igazít valamit a Bécsről alkotott évtizedes véleményén. Hát, mégsem mennyország!? Aztán arra gondol, hogy a pincérnek fekete haja volt. Lehet, hogy vendégmunkás, nem is igazi bécsi.

Igazis! Igazi bécsiek már csak az öregek otthonában vannak.

Az újságolvasás veszélyei

Csütörtökön mondom:

Kezemben a Tolnai Világlapja (fiatalabbaknak: a XX. század első felének hihetetlenül népszerű képes hetilapja) összefűzött példányai. Lapozgatom és tűnődnöm, hogy így utóbb, 70-80 (csaknem 100) év távolából, és pont ennyivel (70-80-100-al) okosabban, milyen jelzővel illethetnők a mindig aktuális kor újságíróit. Meg olvasóit. Íme, a spontán ajánlat: ostoba, tudatlan, gyanútlan, óvatlan, jóhiszemű, naiv, becsapható, stb.

Ijesztő, hogy utóbb mennyire félrevezetőnek tűnik  egy mindenkori újsághír, és félrevezethetőnek a hír  mindenkori fogyasztója.

Azt írja – mit írja, ünnepli - a Tolnai Világlapja 1941 januári száma, hogy „1940. december 12-e nagyfontosságú dátum. A jugoszláv fővárosban ekkor kötötte meg Európa két vitéz nemzete az örökös barátsági szerződést. Most Budapesten cserélték ki a szerződésnek megerősítő okmányait. (kép) Az asztalnál Alexandar Cincar-Markovic jugoszláv és Bárdossy László magyar külügyminiszter aláírja a jegyzőkönyvet. Az asztalnál gróf Teleki Pál miniszterelnök(…)áll.”

Tetszenek emlékezni? Ezt az örököst és barátit három hónap múlva úgy dobták ki, mint a macskát. Azon kívül, hogy ez vezetett a magyar miniszterelnök és főcserkész gr. T. P. öngyilkosságához. („Főméltóságú úr! Szószegők lettünk (..)A gazemberek oldalára álltunk.(..) Hullarablók leszünk! a legpocsékabb nemzet(…).” Ez a „baráti és örökös” előzte a Horthy-féle hadparancsot is (április 10). („Honvédek, a kötelesség arra szólít bennünket, hogy elszakított magyar véreink segítségére siessünk(…). A magyarok istene és a nemzet minden gondolata most is veletek van. Előre az ezeréves déli határokra (…)!” A következményeket ismerjük.

Egy korábbi (1917-ben keltezett) lapszámban lelt lelkes, telitalálatos tudósításról pedig akár ne is szóljunk. Vagy mégis? Azt írja az újság: „Lenin. Trockij. (kép) A világtörténelem örök időkre meg fogja őrizni e két ember nevét, mert az ő hatalmas munkájuknak köszönhető, hogy Oroszország immár megszabadult a háború átkától. Tudjuk, hogy Lenin, Trockij és békebarát társaik milyen nagy küzdelmet folytattak a háborús párttal, melyet azonban végre mégis sikerült legyőzniük. Most már ők az urai Oroszországban a helyzetnek és a múlt héten már megkezdődött a fegyverszünet az orosz fronton (…).”

Hát, így! Így vegye kézbe kedves gyanútlan olvasó a mai (holnapi, tegnapi) újságot, és adjon hitelt a benne talált sok mai ígéretnek, reménységnek, igazságnak, okosságnak.

Veszélyes dolog régi, tegnapi újságot olvasni!

 

 

Folyt. köv.

Csütörtökön mondom:

 Afelől aztán senkinek ne legyen kétsége, hogy néhány nap múlva ez is, meg az is, folytatva lesz. Miért ne lenne, amikor meg van ez itten ígérve. Mint egy jobb képregény végén: folyt. köv. Ha narancsok, ha szegfűk, zöld almák, de ha fél téglák potyognak is az égből! Hogy aztán mindenki mást ért és mást vár a folytatástól, az senkit ne zavarjon. Azokat sem zavarja, akik ígérik. Vannak, akik ráígérnek, de vannak, akik úgy vélik, elég annyi hogy: folytatjuk. Ami azt illeti, tényleg elég!

Márpedig a folytatás, másik nevén a jövendő azért mindenkit bővebben is érdekel(ne). Mindenféle folytatás, mindenféle jövő. Lett légyen az egyszerű tévé sorozatbéli, vagy a mindent magához ölelő, egész rohadt életünk.

Lényeg, hogy nem kell fölöslegesen szofisztikálni a dolgokat! Jut eszembe, ezt a tételt már az Átkosban is kitalálták. Úgy mondták, hogy „nem kell levinni az emberek közé”. Nem is vitték. Nézzen a dolgozó inkább tévét! Érdekes módon ugyanazt a tévét (műsort), ami manapság, jövőbe tekintés helyett, éppenséggel a múltba révedő M3-as (és egyéb) csatornából vágatlanul ömlik a jobb sorsra érdemes Magyar Családokra. Most így nevezik a dolgozókat. Ha van munkájuk, ha nincs.

Kit zavar, hogy a tévéből kiömlő múlt időből, minden ellenkező szándék ellenére, a magyar családok azt veszik le, vagyis az derül ki, hogy jé, nahát! anno nem csak a tévéműsorok voltak nézhetőek, de mintha tényleg vidámabb és élhetőbb lett volna a barakk. (Apropó, isten őrizz, de nem lesz még ebből valakinek baja?)

A jövőről, értsd a folytatásról meg ötvenhat óta  (már akik megélték) tudjuk, hogy: Bárhogy lesz, úgy lesz. Jobb is ha nem tudunk róla semmit. Que, Sera, Sera! A homályos, bizonytalan folytatás pedig ideológiailag sem új fejlemény (találmány). Az átkosban, ha valamit nem akartak a dolgozók tudomására hozni, esetleg amiről körülbelül fogalmuk sem volt, akkor a nagygyűléseket díszítő piros molinóra bölcsen azt írták:

Tovább a lenini úton!

Oszt jó napot. Ebből aztán senki nem tudhatott meg semmit. Legfeljebb sejthette, mint egy rossz képregény alján, hogy: folyt. köv.

"-Tűrj, békességgel!"

Csütörtökön mondom:

Nagyon régen úgy volt, hogy sehogy. Az ember bement egy postahivatalba, vett egy bélyeget, föladott egy csekket, kijött és kész. Semmi élmény, tanulság, tapasztalás, következtetés.

Nahát, mára, sőt tegnapra, talán már tíz éve is, ez -minden káromkodás, átkozódás ellenére - egészen másként van. Egy postahivatali látogatás gazdag élményekkel, felfedezésekkel és társadalmi tanulságokkal szolgál.

Már a hivatalt övező park is látványos. Kezükben cédulát morzsolgató, révült tekintetű emberek ácsorognak, ám ennek egy leendő ügyfél nem tulajdonít jelentőséget. Amíg be nem türemkedik az ügyféltérbe, ahol egy okos masinából, három vagy több féle sorszámból választhat, és nem appercipiálja, hogy az ő számsorában éppen huszadik a várakozók között. Kimenekülhetne a parkba (íme az ácsorgók titka). Bent maradni azonban tanulságosabb.

Elmerenghet, hogy az amúgy is szűk tér vajon miért szatócsbolt, telepakolva un. gondolákkal, ahonnan csipszet, ropit, pörkölt kávét, pzs-t, gyerekjátékot, jubileumi pénzérmét, meséskönyvet, CD lemezt, esetleg zongorahúrt, lúdtalpbetétet, gumióvszert kínál (korrekt ügyintézés helyett) ügyfeleinek a magyar királyi posta. Újságos állvány is van. Kertészeknek, bogarászoknak, pecásoknak, bélyeggyűjtőknek, amatőr űrkutatóknak és kezdő urológusoknak szánt heti, de inkább havilapok porosodnak rajta. Ja, és van egy napilap is: Magyar Nemzet.

A sorsukba merült, megadón várakozók átlagéletkora bőven hatvan feletti, egymásra és a polcokra támaszkodó öreg, az öt székre hatszoros a túljelentkezés. Csökkentett rezsijét sárgacsekken utaló néne gondosan kiszámolt és véletlenül elszórt pénzét, rossz derekát ropogtatva keresgéli a gondolák alatt. A körülállók előzékenyen hajolgatnának az elgurult 200 forintok után, de itt mindenkinek rossz a dereka. Meg a kedve. Jé, még a dobozos Eduso alá is került egy. Fő hogy meglett. Helyre áll a rendetlenség.

Bőven van idő észlelni, hogy egy fényes tavaszi hétköznap délelőtt, milyen rosszul öltözöttek a budapesti emberek (na, jó csak a postára járók). Ezzel szemben nincs két egyforma tarka nadrág, szoknya, dzseki, kabát, pulcsi. Naná, hogy Háda termék (angol használt import) mind.

Amíg az ügyfél eltűnődik a vircsafton és próbálja kitalálni, hogy az istenadta nép, miért tűri, (Tiborcként) szokja itt is szótlanul a kimódolt megalázást, az állami szolgáltatások alulkalibrált rendszerét. Aztán sitty-sutty elrepül a 39 perc és sorszáma már meg is jelenik az egyik ablakocska fölött. Az elnyűtt, sajnálnivaló hivatali asszonyka átadja a levelet, amiben valamely ismeretlen cég az ügyfélnek kéretlen kereskedelmi ajánlatot tesz, hogy ott rohadjon meg, ahol van.

A kérdésre, hogy: asszonyom, és maguk miért viselik, tűrik évek óta ezt a kuplerájt, fájdalmas félmosoly a válasz.

Ja, és még egy elrebegett kérdés, hogy vajon az ügyfél parancsol-e kaparós sorsjegyet? Merthogy ezt nekik kötelező megkérdezni.  

 

Mit üzen a költő?

Csütörtökön mondom:

Hogy mit üzen a költő?

Semmit és mindent.

Vagy azt, amit az aktuális hivatkozó ráfog.

 

A fenti válaszok közül szabadon válogathatnak.  Kivált ünnepi szónokok, akik máskülönben lapos mondandójukat hiteles költők örökbecsű mondataival akarják hitelesíttetni. Szegény XIX. századi és XX. század eleji poéták, aligha sejtették, hogy későbbi politikai rétorok szabad prédái lesznek.

Csak fantázia pofátlanság kérdése ugyanis, hogy bármelyik szónok, bármelyik költő, bármelyik versét meggyalázza és szolgálatra kényszerítse.

Vegyük példának József Attila: Harmatocska című igazán ártatlannak tűnő, gyönyörű 16 sorosát. Íme:

  „Guggolva ringadoz

   a málnatő, meleg

   karján buggyos, zsíros

   papíros szendereg.”

 

Nézzük meg ezt immár ünnepileg és szónokilag!

A málnatő termése ugyebár piros. Hoppá! Vajon az a bizonyos szegfű, az nem ugyanilyen piros-e? Persze, hogy zsíros papírost említ a költő, mert a tolvaj politikusok pofája is zsíros, amint a sok lopott pénzt a papírba vagyis Nokiás dobozba csomagolják. A gyanútlan, ártatlan nép pedig szendereg.

 

   „Lágy a táj, gyöngy az est

   tömött, fonott falomb.

   Hegyek párája rezg

   a halmokon, s dalom”

 

Kérdezem én, tisztelt hölgyeim és uraim, kikre utal a költő, kiknek tömött manapság a zsebe ellopott milliókkal? Melyik pártnál állnak hegyekben a néptől ellopott pénzek? Amit a nagy magyar poéta versében látomásosan leleplez.

 

   „Hát dolgoztam híven,

    zümmögve, mint a rét.

    Milyen könnyű a menny!

    A műhely már sötét.”

 

Igen, ahogy a költő is mondja: következetesen és híven dolgozunk nemzeti programunk megvalósításán, de hogy a menny nem szakad rá ellenfeleinkre, az csak azért van, mert a nehéz, komor felhőket mi elkergettük hazánk egéről. Persze, hogy így könnyű - a menny!

   

    „Fáradt meg együgyű,

     vagy tán csak jó vagyok

     s reszketek, mint a fű

     és mint, a csillagok.”

 

Joggal mondja a költő ellenfeleinkről, hogy együgyűek, értsd komplett hülyék, de reszketnek is, mert ha a kabátjuk hajtókája mögé nézünk, láthatjuk ott a rejtegetett csillagot. A vöröset.

Köszönöm, hogy meghallgattak: Szavazzanak arra a pártra, amelyikben mindig én mondom meg a tutit.

Továbbá azt is, hogy mit üzen a költő.

 

 

 

Az ingerem küszöbén

Csütörtökön mondom:

Elöljáróban: a magyarok szeretnek beszélni a pénzről. Legalább beszélni.  Közben   legalább 27 „becenévvel” is illetik: mani, dohány, guba, stex, della, korpa, kess, mazsi, zseton, tikett, zsé, lé, lecsó, bagó, buznyák, gempa, kavics, korong, mallér, pelyva, ruppó, zsuga, zsozso suska, lovetta, lozsé, lóvé – ami hirtelenjében eszembe jut.

+

Ennyi erővel azt is tudnom kellene, körülbelül mennyi háromezer milliárd forint (suska, lé, lóvé stb.). Szakértőnek számítok ugyanis, mert én még vettem egy gombóc fagylaltot 50 fillérért. (Manapság 170 forintot.)

Az ember valósággal megretten. Hová rohan a magyar világ? Pénzügyekben. Na pláne, ha olyan régről indul az emlékezet, mint az 1946 augusztusi dátum. Elsején, de lehet, hogy másodikán apám hazahozott egy (egyetlen!) jó forintot. Megmutatni. A család áhítattal nézegette az eperfa alatt. Hát ilyen? Ebből lesz majd hó végére a Faternak 360.(És ezzel viccel(t) a Ludas Matyi, vagy a Szabad száj: Kossuth kérdezi Petőfit: Sándor láttad már, hogy te vagy a tíz forintoson? Petőfi: ugyan már, hogy’ láttam volna, hát mikor volt egy költőnek tíz forintja?)

A kívánatos tízes címletből, lassan(?) százas lett. Aztán ezres. Ötezres, tízezres, húszezres. A százezer már akkora summának tűnt, hogy aki megnyerte (Békekölcsön) joggal hitte (tévedett), hogy életében már soha nem kell dolgoznia. Milliónyi forintot elképzelni sem tudtunk. Milliárdot? Hát, az egész Sztálinváros, gyárral együtt 2 milliárdba került (az MDP II. kongresszusa után 4-be.)

Tudom én, hogy az egészséges infláció a gazdasági fejlődés nélkülözhetetlen motorja. De hogy a felkúszó összegek, milliók/milliárdok egyszer csak ugyanolyan  eltulajdoníthatók legyenek, mint hajdan egy piacon elcsent  húszas! Mert hol vagyunk már a Nokiás doboztól (10 millió)? Ma nejlon szatyor járja (50 millió), meg titkos bankbetét (240 millió). A stadionok (80 milliárd), gyanús pályázatokon elnyerhető pénz (430 milliárd), szintén gyanús Paks (3000 milliárd), elköltött magánnyugdíj alap (másik 3000 milliárd), lenyúlt takarékszövetkezetek, földek - ezek bizony új dimenziók. Kellenek, hogy elérjék a társadalom ingerküszöbét?! Ha egyáltalán.

Hát, hol élek én?   

Az utóbbi kérdés pénzügyileg és erkölcsileg (már ha ez a kettő egy lapon említhető) 1963 késő nyarán merült fel bennem először. A balatonfüredi, akkor híres és hírhedt Baricska csárdában.

Éppen kétszáz forintos fizetésemelésemet (1400-ról 1600-ra) ünnepeltem egészen szűk (mintegy kétfőnyi) társaságban. A szomszédos asztaltól egy spicces német (nyugat) turista magához intette a prímást. És úri mozdulattal a vonójába tűzte a Magyar Népköztársaság akkor legnagyobb címletű bankóját, vagyis száz forintot.

Amiből nekem egész hónapra 14 helyett immár 16 darab jutott. Ekkor jutott eszembe először a kérdés: hát, hol élek én?

A kérdésem változatlan.

 

Szegény, szegény kitüntetettek

Csütörtökön mondom:

A kitüntetésekről már mindent összevissza írtak hordtak. Az embernek rég elment a kedve attól, hogy valahol, valaha kitüntessék. Kéznél van a készen kapott kopott bölcsesség is, miszerint: a kitüntetéseket nem megérdemlik, hanem adják. Más verzió szerint kapják. Van egy másik gyakran idézett figyelmeztetés is: igyekezz úgy élni, hogy még véletlenül se tüntessenek ki!

A kitüntetések csapdája, hogy amíg mások többnyire mindig megkérdőjelezik a jogosságát, a kitüntetett végül is meggyőzi magát arról, hogy tulajdonképpen, szóval, azért, mégiscsak, de igazán, megérdemelte.

Az önmeggyőzésnek van egy új keletű tromfja, amikor maga az aktuális hatalom ír kérdőjelet, a régi hatalom kitüntetései mögé. Mondhatnánk, politikai akarattal eltörli az egykori kitüntetések amúgy is omlékony tisztességet, és persze a vele járó nyugdíjpótlékot is. Ami utóbbi nem lehet túl sok/nagy, viszont elég piti összeg ahhoz, hogy megszégyenítse az érintetteket.

Legutóbb bizonyos P. Miklós közgazdász, az MNB egykori helyettes főnöke, hajdani tervhivatali főember bosszankodott, mondván éppen tőle vonják meg, aki pedig! Korábban bizonyos NY. Rezső egykori kitüntetett nyugdíjpótlékát is megvonta a kormány, pedig!

A hajdan legnagyobb példányszámban megjelenő kedvenc lapom sorolja is a pedigeket. Hogy a pártállamban mi minden jót tett ez a mára hajlott korú öregember. Először is, egész életében megőrizte szociáldemokrata szellemiségét. Egyike volt a gazdasági reform elindítóinak. Támogatta az un. új gazdasági mechanizmust. Szorgalmazta a kezdeti piacgazdaságot. Barátja volt magánvállalkozásoknak. Mindezért az ortodox kommunisták kiszorították is a közéletből. A békés rendszerváltás egyik baloldali főszereplőjeként, az utódpárt szociáldemokrata profiljának mentora volt. És most elveszik tőle a nyugdíjpótlékot!

Hát éppen ez a baj vele!

A demokratikus ellenzék már megint nem érti a lényeget. Mellékapál – ahogy mifelénk mondták. A hajdani kitüntetések mellé itt fent felsorolt, érdemek, erények, mára ugyanis éppen hogy bűnné értek lettek. Mert, jelentősen hozzájárultak a bűnös rendszer továbbéléséhez. Jobbítani, javítani akarták a javíthatatlant, a politikai rendszer rozoga épületét, élhetőbbé, elfogadhatóbbá akarták tenni azt, ami ellen mások már duzzogtak is – a fürdőszobában. Kedvenc mai értelmezésük szerint: részt vettek a pártállam lebontásában.

Most várják érte a kitüntetést. Meg az elvehető nyugdíjpótlékot.