Kék Helikon a koncessziósban

Ha már úgyis jövök-megyek - kéri a szomszédom - vegyek neki egy karton kék Helikont. Majd elszámolunk.

Közlöm a hozzám hasonlóan soha nem dohányzó, a témában tehát tájékozatlan polgártársakkal (vö. zemberekkel), hogy a kék Helikon kedvelt cigarettaféleség. Ezt a szomszédtól tudom, tapintatos érdeklődésemre ugyanis egyszer bevallotta: éjszakánként a Helikontól köhög. A falon túlra is hallhatóan.

A zember (a zemberek egyede) akkor is legyen készséges és megértő a szomszédjával, ha az történetesen és sürgősen meg akar halni. Ígértem hát, hogy majd megállok az első 18-asnál,  feledtetve/korrigálva azt a szégyent is, hogy számomra a nemzeti, mint szó és tartalom, mindeddig valami magasztosat, emelkedettet – na jó, legfeljebb színházat – jelentett. Közönséges trafikot biztosan nem. De legyen, most ilyen a világ.

Frissen leválasztott helyiség, egy bolt falszomszédságában. Nem kétséges, a derék boltos, mint - első osztályú, sok kopogtató cédulát gyűjtő, és más érdemekkel is koszorúzott – szavazati jogú állampolgár, a várható óriási biznisz reményében pályázott, és mit ad isten, nyert trafiknyitási koncessziót. Az ő baja. (Ahogy felénk mondják: most már sírjon az ő anyukája.)

A külső mondhatni előírásszerű: barna/fehér firma, 18-as karika, tejüveg. Ami az ajtón villódzó OPEN feliratot illeti, már nem vagyok olyan biztos, hogy az kimondottan kompatibilis lenne a magasztos nemzeti jelzővel. Inkább multis. Mindenesetre arról sikeresen árulkodik, hogy nyitva van.

Benyitok. Takaros rend. A pult mögött rosszkedvű, mogorva középkorú férfi. A szűk vevőtérben fekete ruhába álcázott fiatalabb álldogál. Combközépre varrt nadrágzsebéből kilátszik a pisztoly nyele. Húha!

Csak a lelkiismeretem rossz, vagy valóban ellenségesen méregetnek? Mintha itt ritka vendég lenne tisztes szándékú vevő. Egyáltalán a vevő. Nem is feltételeznek rólam semmi jót. Talán látszik rajtam, hogy, szóval hogy annak idején nem gyűjtöttem elég cédulát, és a státusom azóta semmit sem változott, miközben Magyarország egyre jobban teljesít.  

A középkorú feláll a pult mögött, a fiatalabb felém fordul jobb keze lecsúszik a nadrágján. Te jó isten, ez a pisztolyt keresi! Igyekszem lazának látszani. Mondom: kék Helikont keresek. Van, szűri a szót kurtán a rosszkedvű középkorú és elindul a zacskók felé. Kicsit enyhül a feszültség. Egy kartonnal kérek, mondom színlelve a krőzust, miközben némi büszkeséget érzek. Na, ugye, hogy komoly fogyasztót tisztelhetnek bennem!

Ja, cigarettát! Az nincs, dörren a rosszkedvű és visszaereszkedik a székére. Összenéz a pisztolyossal. Tekintetük azt kommunikálja, hogy jól sejtették, provokátor vagyok. Vagy hülye. Még hogy fényes délelőtt cigarettát vennék egy dohányboltban! Ismerik ők az ilyen ócska trükköket!

Később (főleg máshonnan) megtudom, hogy már naponta kirabolnak egy, sőt több nemzeti trafikot, hogy a cigaretta forgalom immár a felére csökkent. Manapság minden igazi dohányos vágott dohányt vesz és abból otthon csavarja, vagy tölti a füstölnivalót. De! Szerencsére, illetékes helyen már dolgoznak a vágott dohány árának/adójának emelésén. Nehogy már ezen a balliberális huncutságon bukjon meg a büdzsé bevételi oldala! Meg a sok nemzeti trafikos.

Megalázva keresem a kijáratot, halkan köszönök és vereségemhez mérten könnyű léptekkel kikotródom a koncessziósból.        

  

 

Száz, azaz 100

Csütörtökön mondom:
 Nagy évfordulók évadja kezdődött tegnap (január 1) nulla órakor. Száz (100) éve, hogy változásnak indult (a világ?), megváltozott Európa térképe, történelme, erkölcse, etikája, perspektívája. Az idén sok történész, filozófus, politikus megfuttatja majd az eszét arról, hogy mi történt 100 éve és a jeles esztendő mi mindennek volt a vége és főleg kezdete Európában (és a világon), hogy 1914 miben és mennyiben befolyásolta az akkor élő és azóta született, és a jövőben majd megszülető emberek (talán az emberiség) sorsát.

 Vannak akik (mi tagadás közéjük tartozom), szívesen eljátszanak azzal, hogy visszafejtik saját történelmüket: mikor, milyen (sok-sok) véletlenen fordult meg a sorsuk, életük. Nos, Európa ma élő millióinak jelenlegi státusát, kis türelemmel, hosszú és persze szabad asszociációs ugrásokkal alighanem vissza lehet vezetni az 1914. június 28-i dátumra (mellesleg ez éppen a szerbek Mohácsaként számon tartott rigómezei csata évfordulója), amikor Gavrilo Princip Szarajevóban elsütötte a pisztolyát. Akár tovább is visszalépegethetünk a sorsfordító véletlenekben: ha ott és akkor a trónörökös sofőrje nem véti el az útvonalat és emiatt nem lassít – nos, akkor! Akkor - nem mondom kissé bátornak tetsző asszociálás eredményeként - nagyszerű költő földimet idézve - én például ma biztosan nem mondhatom el, hogy „ide estem és állok egy ablakban Budapesten”.

 Anyai nagyapám öreg bibliájában bejegyzettek megfejtéséhez nincs szükség asszociációra. Miután ’14. április 10-én megszületett negyedik gyermeke, bunyevác létére magyarul kaparta-írta be, hogy: „eben az évben ütöt ki a Világ háburu Julius 27 én. rukotak be én is agusztús 10 én Kezdődöt az első ütközet.

 Négy esztendővel később:„háboru befejeődőt 1918 november 1 én” Ahogy azt szegény nagyapám hitte!

 Mert tudni ugyebár nem tudhatta, hogy ránk szakad egy hetvenedik (70) évforduló is. Amit minden asszociatív erőlködés nélkül összeköthetünk a századikkal. Nem kell történésznek lenni, hogy a második világháborút az első számlájára írjuk. Az is nyilvánvaló, hogy a hetven év előtti események: előbb a szégyenteljes holokauszt, majd a magyar földre ért harci cselekmények, később pedig az ország „béketáborba” sorolása nem más, mint a második világháborúba történt önkéntes(?) belépésünk következménye.
Ezek után pedig asszociáljon tovább az, akinek még van kedve  hozzá! (Vagy akinek két anyja volt.)

Lesz még hidegebb is!

Szívmelengető, már annyira, de annyira meleg, hogy inkább szívdöglesztőnek (lásd még: döglesztően meleg) mondhatni azt a túláradó, borzongató szeretetet, ami karácsony (a szeretet ünnepének) környékén  valósággal letaglózza a rászorulókat. (Más bolygóról érkező naiv idegenek már-már irigyelhetnék is őket.) 

Minden sarkon, intézetben, létező és nem létező alapítványban, szervezetben, egyesületben, egyházban stb. nekik gyűjtenek: pénzt, ruhát, használt bútort, párnacihát, osztják a meleg ételt, levest, kolbászosat, mákos kalácsot, buktát, bucit. Sűrűn mutogatja a tévé is, hogy lám csak milyen jók vagyunk. Nyilatkoznak is a jók, saját jóságukról: hány mázsa kalácsot, hány száz liter levest. Minden évben többet. A rászorulók meg a lefényképezett jóságtól ájultan, fogadják a bableves képében rájuk szakadt szeretetet, sorakoznak a Blaha Lujza téren, nyúlik a sor, túl a Rókus templomon, karéjt csinálva már – a hajdan Gyulai Pálról elnevezett utcában is. Ha még át nem keresztelték azt is, mint a szegénységet. Amit politikailag korrekt módon, kódoltan és szemérmesen manapság kizárólag rászorultságként illik emlegetni. Ha egyáltalán! A két háború között Róbert bácsi kondérja előtt szegények sorakoztak, a mai üstökhöz rászorultak járulnak alázattal. Értjük egymást?! Szegény nincs, csak rászorult. Karácsony múltán aztán többnyire ők is elmúlnak. El kell tűnniük. Törvény van rá. Mert miként azt kimódolt ünnepi beszédekből tudjuk, minálunk aztán senki nem lett az útszélén hagyva. Nem is! Lám csak, a szegények (pardon, a rászorultak) karácsonykor is engedelmesen a járdán sorakoznak. Alkalmasint még madzagot is húznak maguk mellett, hogy legalább itt ne történjék jogtalan előzés. Mert van itt rend. Lett, ha nem is az ígért két hét alatt.

A sok meleg leves osztásban, kamerák előtti látvány vendéglátós, miniszteriális szívélyességben, jóságban való tetszelgés közepette egy valamiről azonban soha nem esik szó.

Tessék mondani, mi a fészkes fenétől van egyre több karácsonyi levesért sorakozó szegény (vö. rászorult), amikor pedig Magyarország jobban teljesít? Csak nem azért mert a dicsekvésre alkalmas (másra nemigen) teljesítmény eredménye, a társadalmi jólét késik, ha meg van, akkor még csak hozzávetőlegesen sincs arányosan elterítve?

Sorakozik (levesért) a sok szegény, akik elméletileg ugyebár nincsenek is, a kirendelt tévé-operatőr meg a gazdája csak azt sajnálja, hogy az idén nincs elég hideg. Így nem látszik a sorban állók lehelete, meg a kimért leves párája, ami pedig olyan szívszorító lenne, olyan jól mutatna este a híradóban, a képernyőn.

Na, nem baj, talán majd jövő karácsonyra hidegebb lesz!

Lebuki

Tagadhatatlan. Bő negyven évig sokkal több figyelmet fordítottak(tunk) az Új-ra, mint az Ó-ra. Mármint (Duna)Újvárosra, vs. az óváros, alias Dunapentele községre. Szép emlékű Tapolczai Jenő tanácselnököt, talán éppen a lelkiismeret-furdalás vezérelte, amikor az óvárosiak kiengesztelésére egyszer csak tervbe vétette a falun átfolyó, szemetes Lebuki patak rendezését. (Máskülönben az új- és óváros szégyenét.)
Innentől kezdve aztán nem múlt el esztendő és városfejlesztési terv, amelyben ne szerepelt volna az ígéretes mondat: „és rendezzük a Lebuki patakot!” Amely terv az óvárosiakat minden bizonnyal boldog megnyugvással töltött el. Ám az amolyan, bent is vagyok, kint is vagyok, pimasz zsurnaliszták, magunk között később már minden gyanús ígérethez hozzátettük: persze, „és rendezzük a Lebuki patakot!” is. Bőven volt alkalmunk és időnk a cikizésre.
Az eltelt első esztendő végén ugyanis kiderült: az „és rendezzük a Lebuki patakot!” mindössze azt jelenti, hogy foglalkoznak a rendezési terv megrendelésének - gondolatával.
A második esztendőben, az aktuális városfejlesztési tervben természetesen ismét szerepelt az: „és rendezzük a Lebuki patakot!”. És valóban, már megrendelték volna a tervet, de sajnos nem volt rá keret.
A harmadik évben elhangzó „és rendezzük a Lebuki patakot!” mondat mögött annyi volt a tény, hogy a még nem létező tervet átdolgozásra visszaküldték a tervezőirodának.
A negyedik év városfejlesztési tervében szereplő ígéretes mondat, miszerint „és rendezzük a Lebuki patakot!” azt jelentette, hogy a városi tanács beruházási osztályán valaki véletlenül meglátta rendezés költségvetését, amit azonnal törölt is.
De fogjuk rövidebbre! A nyolcadik, sőt a tízedik esztendő is csak készülődéssel telt el. Ám a mondat, akkorra már beleégett a helyiek tudatába, és többen esküdni mertek volna a múlt időre, hogy: „és rendeztük a Lebuki patakot!”. Miközben az árok alján még semmi sem történt, továbbra is zavartalanul folytak a zavaros vizek.
Úgy tíz-tizenkét év múltán sorsom elszólított a városból, nem figyeltem tovább a Lebuki patak történetét. Ma már (úgy tudom) szerencsére rendezetten folyik a Lebuki. A feledés kegyes fátyla pedig (ahogy szokott) ráborul minden beváltatlan és beváltott ígéretre.

Hirtelenjében már én sem emlékszem pontosan: melyik év is lesz az elrugaszkodásé? És hány évig kell még aludnunk az egy millió új munkahelyig?

A hipokrita sztálini

A zember (úgyis mint a zemberek egyede) nem feltételezheti, hogy kortársainak magánkönyvtárából – miként az enyémből – egyszer csak előkerül „A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének Alkotmánya (alaptörvénye)” 64 oldalra rúgó, egyébként dísztelen, értsd: festmények lenyomatával nem dekorált füzete. Miután oda – tudniillik magánkönyvtáramba való - kerülésének hiteles történetét rendőri vallatás esetén sem tudnám felidézni, marad az egyetlen magyarázat, nevezetesen, hogy a füzet mindössze 2 azaz két forintba került. A bolondnak is megérte megtudni, hogy majdan 35 év múlva, mitől fogunk elhatárolódni. Kivált, hogy már a 8. oldalon biztosítottak arról, hogy ez – ti. az 1977-ben elfogadott - megőrizte „az 1918. évi első szovjet Alkotmány, az SZSZSZK 1924. évi Alkotmánya és az SZSZSZK 1936. évi Alkotmánya eszméinek és elveinek folytonosságát”. Semmi kétség tehát. A 2012. január 1-én pokolra küldött sztálinista magyar alkotmány hiteles forrásánál állunk.
Nézzünk hát – találomra! – néhány ígéretes cikkelyt: a sztálini alkotmány (is) biztosítja „az összes társadalmi ügyek hatékony intézését, a dolgozók mind tevékenyebb” részvételével, és az állampolgárokkal való egyeztetést.(5. oldal.) Sőt: „Az államélet legfontosabb kérdéseit össznépi megvitatásra, illetve szavazásra (referendum) bocsátják”. (7.oldal)
De hogy egyik cikkelyt a másikba öltsem, a sztálini alkotmány szerint:
Senki nem tartóztatható le bírósági, vagy ügyészi jóváhagyás nélkül.() A magánélet titkát, a levelezés, telefonbeszélgetések titkát törvény védi.() Panasz tehető a tisztségviselők, az állami és társadalmi szervek cselekedeteire vonatkozóan.() Az állampolgároknak joguk van bármilyen vallást gyakorolni.() Joguk van mindennemű oktatás ingyenes igénybevételére.() A bírálatot megtorló személyeket felelősségre vonják.() A választás titkos, a választók akaratnyilvánításának ellenőrzése tilos.() Az állampolgárok személyi tulajdonát és öröklési jogát az állam védi.() A gyerekek kötelesek gondoskodni a szüleikről.() Biztosított a szólásszabadság, a sajtószabadság, a gyülekezési szabadság, az utcai menetek és felvonulások szabadsága.
Mondjam még? Elsősorban azok okulására, akik életkoruknál fogva testközelből nem ismerhették ezt a hipokrita sztálinit. Ráadásul még nem tanulták meg, hogy a papír, évezredek óta mindent elbír.
+
A végére inkább egy régi, keletkezésének idején bátor, mára közkeletű bonmot idézek miszerint: szabad országban a szabad sajtó, szabad munkatársa azt ír - amit szabad.

És miben van ez nekünk?

Akármiben fogadnék, hogy manapság már kevesen tudják felidézni az ötvenes évek elején divatos munkadalt: Hej, ha nyílik a tárna stb.
Hogy mit csinál a micsoda?
Hallom, olvasom, látom, hogy Ózd környékén megnyitnak egy huszonéve bezárt szénbányát. És mindenki mennyire örül. Rozoga, elnyűtt, fogatlan, könnyező, ötvenen túli egykori bányászok kivétel nélkül oda nyilatkoznak, hogy alig várják az alászállást.
Jaj, csak ne emlékeznék arra, hogy ugyanezek a férfiak fiatalabb kiadásban, az örök búcsú szomorú tudatával is könnyes szemmel jöttek fel onnan. Meg arra, hogy falusi nénikémet milyen lelkesen beszéltük rá (én és a kormány), hogy telente most már ne bajlódjon széntüzelésű, SuperCalor kályhájával. Itt a szép új világ, a korszerű megoldás, az olajkályhájáé a jövő. Ezentúl annyiból áll a téli fűtés, hogy beleönti az olajat, csavar rajta egyet-kettőt, és már meleg is van a szobában. Egyszerű, tiszta, gazdaságos. Elhitte nekünk (nekem és a kormánynak). Innentől már csak azt kellett elmagyarázni, hogy melyik gombot merre és meddig kell csavarni, ha melegebbet akar, vagy ha elég lesz a langymeleg is.
Hogy egyik szavamat a másikba ne öltség, alighogy végeztünk az olajfűtés előnyeinek és technikájának elmagyarázásával, a Napnál is világosabb lett, hogy, akinek egy csöpp esze van, gázra vált. Gázra állítja át a háztartását. Abszolút hitelesen elmagyaráztuk (én és a kormány), hogy a gáznál aztán tisztább, korszerű, gazdaságosabb fűtés nincs a világon. A ”felismerés” – ki törődött akkoriban ezzel - végképp betett az olajfűtés elterjesztésekor is haldokló szénbányászatnak. Be is zártak a bányák, a bányászok könnyes szemmel búcsúztatták az utolsó csillét. Homokkal tömték el a vájatokat, eljött a még szebb új világ, a széles magyar rónán kiérdemesült SuperCalor- és olajkályhákat kergetett a keleti szél.
Most meg (lásd, mint fent) nyílik a tárna, nyitják a szénbányát (bányákat) Farkaslyukon. Örülnek a régi bányászok, de a leendők is: boldog a nép, lesz munka. Nota bene munka lesz az is, hogy gázhoz szokott mindenkori nénikénknek, unokánknak elmagyarázzuk (én és a kormány) miért jobb, korszerűbb, gazdaságosabb a kamrából (szemétből?) előkapart SuperCalor kályhákban tüzet csiholni. Hogyan kell: a hamut kipiszkálni, mekkora rést hagyjunk az égést tápláló levegőnek, vigyázni, hogy ne égjen túl gyorsan, de ne is csak pislákoljon a láng. Lesz mit tanítani és tanulni!
Ja és persze dalolhatunk is! Az ötvenes évek elején így szólt a nóta minden hajnalban a néprádión: Hej, ha nyílik a tárna, hívogatva ásít felénk! Mintha bennünket várna, a szén, a fekete szén. Fel, mert üt már az óra, kapd el jól a csákány nyelet! És az üdvözlő szóra, jó szerencsét a felelet. Fenn már járnak a gépek és nyomában ömlik a fény. És az otthon feléled, ha itt a fekete szén…
Oké. De legyünk (én és a kormány) némi előrelátással! Ezért, ha lát valaki a magyar rónán egy széltől kergetett kiérdemesült olajkályhát, kapja el.
És biztos, ami biztos, fogadja örökbe.

ECSÉM !!!

Ha jól emlékszem Karinthy Frigyes írta (mert manapság nagyon kell vigyázni a forrás-megjelölésre), hogy: elmentem egy ház előtt, ahol valaha egy hölgy lakott. Pár lépés után megkérdeztem magamtól: egyáltalán, hogy mer ez a nő nekem eszembe jutni?
Ezt kérdezem én is. Egyre többször. Hogy mernek eszembe jutni bizonyos hasonlóságok! Például az a falusi rendezvény, ahol amúgy parasztosan eligazították azt, aki nem ismerte föl saját státusát.
Történt, hogy a járási elvtársak (amikor még voltak járások /meg elvtársak/, és nem most, amikor csak lesznek) egymás között buliztak. Egyszer kegyesen megengedték, hogy a maguk közé emelt (értsd: vb-taggá lett) szemre való menyecske magával hozza a férjét is. Ritka eset volt, tudniillik a testület jobban szeretett szigorúan zártkörben leittasodni. Az meg ugyancsak szokás volt, hogy a maguk közé emelt szépasszonyt a testület még potens tagjai sorban – ahogy a biblia mondja - megismerték. A közös bűn erősítette bajtársiasságot, táplálta az együvé tartozást, és némi függőséget is generált.
Az így megtisztelt menyecske természetesen kapott valami szinekúrát, az elvtársak szemében nem jelentős beosztást. Lett műv.ház igazgató, tájház igazgató, kereskedelmi felügyelő, személyzetis. A férj meg látva az asszony gyors karrierjét, vagy gyanakodott, vagy büszkeséget érzett. Ha meg egyszer-egyszer maga is részt vehetett a járási elit zárt összeröffenésén, érthetően nehezen találta meg a helyét, státusát. Legtöbbször túlkompenzált. Vitte a szót, nótát rendelt, vezényelt a bandának, sikamlós vicceket mesélt, elméleteket gyártott, okos(kodó) tanácsot adott, tegeződni próbált, szóval ahogy ilyen közegben szokás volt mondani, faszáskodott.
Na már most, a járási testület akkortájt többnyire idősebb - az asszonykánál meg a férjénél jóval idősebb - falusi férfiakból állt, akik tudtak, amit tudtak, és tűrték, amíg el nem unták a hülyévé tett férj tündöklését. Aztán minden szofisztikált körülírást kerülve, egyetlen (alighanem a messzi paraszti múltból átmentett) mondattal igazították helyére a világ rendjét. Ecsém – szólt az én Sándor nevű, téesz-elnök barátom:
-Ecsém, otthun ég a ház!
(És senki nem a házra gondolt.)