Roráte (Harmatozzatok)

Minap föltettem egy kérdést magamnak. Idejének múlásával ti. az ember egyre több kérdést tesz fel és egyre többször már csak magának. Legfeljebb kérdés és kérdés között lehet/van különbség. Például az, hogy értelmesen éltem-e, jól használtam-e a megadatott kevéske időt. De kinek jut eszébe az a kérdés, hogy: tudok-e még legalább egyetlen egy adventi éneket? Nem hiszem, hogy sokan vagyunk ma reggel, akik éppen ezen töprengünk.
Bevallom, hogy nem önerőből jutottam el a kérdésig. Kedves barátom és földim Advent című blog bejegyzéséből (www.bobemorzsak.blogspot.com – szívből ajánlom mindenkinek) jutottam el a gondolatig. Böbe (nyugdíjas nagymama) arról ír, milyen emelkedett lélekkel jár manapság a hajnali rorátékra.
Szívembe markoló hír: lám, ő most is abba a templomba jár, amelyikbe úgy 62-65 évvel ezelőtt én is elbotorkáltam decemberi hajnalokon, hogy télikabátomra felhúzzam a lila ministráns ruhát. Mert akkoriban még békebeli hidegek voltak a decemberek, még hidegebbek a fűtetlen templomok.
Akár azt is bevallom, hogy 8-10 éves koromban nem, vagy nem csak az áhítat vezérelt hideg-sötét hajnalokon a petróleum-lámpával kivilágított falusi házunktól két kilométerre lévő templomig. Az ötvenes évek első felében mindenütt verseny folyt. Nem csak szocialista, nem csak Sztálin elvtárs születésnapjának tiszteletére (december 21). Nem. Mi a karácsonynapi misén való szereplésért versenyeztünk. Ágoston Dezső sekrestyés szigorúan jegyezte, hogy ki hány rorátén, hány hajnali ¾ 6-kor jelentkezett ministránsi szolgálatra. Aki legtöbbször, nos azé lett a karácsony napján a 8 órás, vagy 10 órás ünnepi mise főministránsi szerepe. A 3. 4. helyezettek az úgynevezett könyves szerepén osztozhattak. Szerepharc folyt? Talán. Is.
Daliás idők voltak! Persze, persze, még nem válaszoltam a magamnak feltett kérdésre. Bevillan-e emlékeimbe legalább egyetlen hajnali, adventi dallam és szöveg? Bevillan. „Harmatozzatok égi magasok, téged vár epedve a halandók lelke, jöjj el édes üdvözítőnk.”
De jó lenne még hittel várni valamire!
Valakire.

A bizalom veszélye, bummmm

Midőn az újságírónak hírek és álhírek terjesztésén, nem kevésbé a derék vasesztergályosok és acélöntők (mint korabeli celebek) népszerűsítésén túl még az is feladata volt, hogy a hozzá bizalommal forduló dolgozók ügyes-bajos dolgait elintézze, nos akkoriban is (mint manapság) előfordult, hogy alacsonyan állt/folyt a Duna vize. És hát akkor is elő-előbukkant ez meg az a kiszáradt mederből.
Kizárólag ez utóbbi, vagyis az előbukkanáshoz képest mondhatni sok minden megváltozott az utóbbi harminc esztendőben. Legkivált pedig maga az újságírás. Mert kérdezem én, ugyan kinek jutna eszébe manapság bekopogni egy szerkesztőségbe és ott név szerint keresni egy újságírót, ha valamit talál a Dunában?
A nyolcvanas évek első felében valamelyik őszelőn olyan (pont ilyen, mint mostanság) alacsony volt a Duna, hogy például a szent Pantaleon nevét viselő középkori kolostor romjai is kilátszottak (egyesek látni vélték). A jeles rom tulajdonképpen Sztálin nevéhez is köthető, amennyiben erről a hajdani kolostorról kapta nevét Dunapentele község, amely néhány száz év múlva Sztálinvárossá, majd rövidesen Dunaújvárossá avanzsált.
Ekkor és itt történt, hogy a helyi lap szerkesztőségébe bizalommal, de láthatón dúltan berontott egy dolgozó. Kezében nem kalapácsot, hanem szatyrot és pecabotot szorongatott. A kellően kiképzett titkárnő azonnal észlelte, hogy: 1. indulatos, 2. pecázásból jön, 3. a szatyor szerint fogott is valamit. Akkor meg miért olyan mérges?
Nem tagadom, némi büszkeséggel töltött el, hogy név szerint engem keres. Próbálom felidézni a párbeszédünket:
- Mi a problémája?
- Az a probléma elvtársam, hogy két hete pecáztam a Szalki szigeten és a kiszárad mederben megláttam három fel nem robbant aknát.
- Hát igen, bizony még kísért a háború. És mit csinált?
- És?! Bementem a rendőrségre, bejelentettem, nehogy valaki illetéktelen kezébe kerüljön. Pontosan lerajzoltam nekik, hol találják.
- Okosan tette.
- Na de, ma reggel kimegyek ugyanarra a helyre, mert az már nekem jól be van etetve. És mit látok?
- Mit lát?
- Hát az aknákat. Ugyanott vannak. Bárki hozzáférhetett volna, ütés, mozgatás, koccanás, satttöbbi, és bumm, repül mindenki. Kész a tragédia. Kicsit értek hozzá, a tüzéreknél szolgáltam Kanizsán. Ilyen felelőtlenséget! A rendőrséget nem érdekli az életveszély? És ha gyerekek mennek arra?
- Ez valóban disznóság. Már tárcsázom is a kapitányság vezetőjét. Most hol vannak az aknák?
- Itt vannak a szatyorban. - És az asztal lábához támasztott nejlon szatyorra mutatott.
Miből is látszik, hogy az sem volt veszélytelen, ha az újságban és az újságíróban nagyon bízott a dolgozó.
Más korabeli veszélyekről majd máskor.

Hová fut a rossz szekér?

Sietek leszögezni: én majdnem mindennel egyetértek. Átokkal (Trianon), összeesküvésekkel, sőt spekulációval sújtott kis hazánkban úgy kell a politikai, gazdasági, erkölcsi megújulás, mint egy falat kenyér. (Sokaknak persze az is nagyon kellene.)
Ezúttal maradok az erkölcsnél. Ady Endrét parafrálva kérdeném: vajon honnan, hová fut velünk a rossz szekér? És jól hallom-e, hogy utána mintha jajszó szállna? Van ugyanis egy politikát súroló, gazdasági tartalmú, ámde mély erkölcsi tanulságot hordozó illusztratív történetem. Íme:
Az ember (tudjuk: az ember a zemberek egyes száma), akinek van egy Márkás autója, és akinek Márkás autójából az első tengely vonalában csöpög az olaj, szóval az ember némi káromkodás után elmegy a Márkás autó márkaszervizébe, mert ugyan hova máshova helyezhetné a bizalmát bele. Ott szépen kéri, ugyan nézzék már meg, mi a fészkes fene érte a Márkás autóját. Azért a 11 millióért! A szervizben készségesen fölemelik a verdát, nem szokás, de jóindulatukat illusztrálva magát az embert is beengedik a műhelytérbe (de nem emelik fel). Hadd lássa saját szeműleg a csöpögés forrását. A szakemberek szakszerűen gusztálják a hibát, szakszavakat motyognak és végül megteszik az ajánlatot. De nem ám csak úgy a levegőben - írásban! Pontosan kiszámítva. Ez bizony 214 000 forintba fog fájni. Az embernek. Viszont ebben a barátinak nevezett árban benne van az alkatrész és a munkadíj. Is.
A zemberek egyede, vagyis az ember, persze nem hagyja ott a Márkás autót, mert hirtelen nincs nála 214 ezer, ami mással is megesik manapság. Viszont tovább káromkodik és némi baráti rábeszélésre elmegy (hová máshová?) a Márkás autó egy másik márkaszervizébe. Ahol egyetlen apróság kivételével minden megismétlődik: köszönnek, felemelik, beengedik, gusztálják, szakszavakat motyognak, és végül egyenes élőben (szóban) közlik az árat: a tömítés cseréje és az új csavar, plusz a munkadíj, tokkal vonóval, az annyi, mint 12 ezer forint.
Mielőtt végre és hűen ide idézném az ember kacskaringós káromkodását, megkérdem, mert kérdezni (sírni?) még szabad a Kárpátok alatt: Ez a jelenség vajon az ország erkölcsi megújulásáért vívott szabadságharc kezdete, vagy már a szomorú vége?

A párizsi lány

Azt mondja a barátom, hogy nem vagyok normális. Jó, kicsit rövidebben fogalmazott, de csak nem fogom magam önként és nyilvánosan lehülyézni!
Arról beszélgettünk, hogy nemrég jöttem haza Párizsból. Ah, lelkesül a haver: Párizs, St. Michel, Luxemburg kert, Montmartre, Sacré-coeur, Louvre. Mindent tud, mert igazi européer. Egyébként. Na, és milyen maradandó emléket hoztam? Esküszöm, hogy egy zenés kiskocsmára gondol a Montparnasse-on, a Montagne utcában. Mondom, hogy leginkább egy lányra emlékszem. Hú, azanyám! Ez igen, tüstént meséljem el, de részletesen, mert neki még nem volt dolga párizsi csajjal! Először is, hány éves? Huszonkettő-huszonháromra saccolom. Hogy hívják? Hát, a nevét se tudom. Hú azanyám szűzmáriáját! De most aztán azonnal leülünk, és ne hallgassak el semmit, mondjam el az egészet!
Elmondom.
Az úgy volt, hogy a Concorde megállóban szálltam át a 12-es metróra. Este fél kilenc lehetett. Az a meleg, egy-szál-inges este, ami október elején itthon is, Párizsban is ritkaság. Leültem egy padra. Srégen szemben a lány. A Porte de Versailles felé ment a szerelvény, bár ennek semmi jelentősége nincs. Néztem. Nem tudom mikor, de nagyon régen láttam ilyen fáradt arcú, elnyűtt, kifacsart, kimerült, lestrapált proletárlányt. Csak munkából jöhetett, ahová még kora reggel indult el. Ezt onnan sejtem, hogy egy farmer dzseki feküdt az ölében. A reggelek ugyanis már hűvösek. Máskülönben olcsó top, vagy mi a fene, póló fedte apró körte méretű mellét, fél combjáig érő szürke szoknyája valami vacak csipke, vagy kötött anyagból, nem tipikusan munka utáni metrózáshoz készült. Fáradt lábát három szíjból összekötött szandálba bújtatta. De inkább papucs volt az, a legolcsóbb fajtából. Kezében szorongatta Párizshoz méltatlan ócska szkáj retiküljét. Pont ilyenre szoktak alkudni idős templomjáró nénikék a kiskunhalasi piacon.
Néztem a lányt és tudtam, hogy valahol már találkoztunk. Igen, Tóth Árpád versében, egy vak, szennyes, szürke hajnalon, amikor még üveges szemmel aludtak a boltok. Gondoltam megszólítom és tudtára adom, hogy egy magyar költő egyszer, régen írt a hajnalban kelő proletárlányokról. Próbáltam felidézni a verset, amit persze franciául soha nem tudtam volna neki elmondani. Szerencsére elővette a mobilját és sms-t küldött valakinek. Várt. Várt. Nem jött válasz. Szomorú lett. Aztán mintha megrántotta volna a vállát, beütött 8-10 számot és füléhez emelte a kis dobozt. Megint várt. Szerintem az illő 7 csöngetésnél hosszabban. Valaki nem vette fel. Valaki nem várta a hívást. Valaki nem örül, hogy ő már jön. Belenézett a semmibe. Végtelen fáradtsága mellé a csalódottság is ráült az arcára. Csak az én fantáziám tobzódott: járt ez a párizsi lány egyszer is a Louvreban, a D’Orsay múzeumban ahol a fél világ bámészkodik? (Persze, mert a pesti munkáslányok a Szépművészetiben töltik kevéske kis szabadidejüket!) Hogy Moulin Rouge? Ez már eszembe sem jutott. A Volontaires-en megállt velünk a metró. Közölték, hogy a szerelvényt kivonják a forgalomból. Leszünk szívesek megvárni a következőt. A parancshoz szokott lány megadón föltápászkodott, kisodródott az ajtón és örökre elnyelte a kényszerű átszállás miatt méltatlankodó tömeg. Pedig éppen ígérni akartam neki valami irigyelhetőt, valami szépet, csókot, biztatót: hogy bár kopott sínjén a villamos holnap is kijajdul a térre, de biztos, hogy a Nap majd arany csókot dob egy munkáslány kezére.
Na, itt szólt a barátom, hogy ez már irodalmi blaszfémia, hagyjam abba, mert javíthatatlanul hülye vagyok.
Alighanem igaza van.

Megfagytak

Nagy baj lehet velem. Nagyon nagy. Hasonlítgatom az almát a körtéhez. Teszem azt: két alma, vajon hány körte?
Az egész azzal kezdődött, hogy a minap olvastam egy hírt, miszerint két hajléktalan ember megfagyott ifjúságom városának fő utcáján. Dunaújvárosban, a Vasmű úti parkban. (Országosan egyébként már 84-en fagytak halálra az idén.) Talán éppen ott, ahol negyven éve, vagy annál is régebben, éjféltájt üldögéltem egy lánnyal. Egyszer csak ránk világított két rendőr és szigorúan elkérte a személyi igazolványokat. Odaadtuk, lapozgatták, visszaadták. Én pedig felháborodott glosszát kanyarítottam, hogy lám a rendőrségnek nincs jobb dolga, mint békés szerelmespárokat zaklatni a parkban. Persze, más dolga is volt, ha nem is jobb. Hajaj! Néhány éve kezembe kerültek (birtokomban is vannak) akkortájt keltezett besúgói jelentések (másolatai): ki mit mondott az idős, köztiszteletben álló író születésnapján, mit ittak, mit ettek a gyanús értelmiségiek. Ismertem embereket, akiket nagyobb ünnepek táján szorgosan begyűjtöttek, másokat oktalanul fölpofoztak, rettegésben tartottak, ha hosszan beszélgettem a mozi előtt valakivel, másnap megkérdezték az illetőt: vajon miről folyt a duma. (Lásd még: rendőrállam.) A szabadság korlátozásának arról a szörnyűségéről! már ne is szóljak, hogy csak három évente utazhattunk nyugatra, hogy előbb agyon nyomozták azt, aki végre kapott útlevelet, és hogy a nyugat-európai szabadság fogalmára itthon gúnyosan ráragasztották a mondást: persze, szabad a híd alatt aludni.
Ezzel szemben itthon, az „első szocialista” címmel sújtott városban (másutt is) elképzelhetetlen volt a híd alatti alvás. És nem csak azért, mert még nem állt a Duna-híd. Se szeri, se száma nem volt a munkásszállói ágyaknak, ahol azok is alhattak, sőt lakhattak, akik már régen nem dolgoztak az adott gyárban, már régen nyugdíjba vonultak, csak éppen nem volt hová hazamenniük. Nem is fagyott meg senki az utcán.
És most itt ez a demagógiába hajló belső kényszer, hogy összehasonlítsam az almát a körtével. Mondom, hogy nagy baj van velem.
Akkoriban alig fájt, hogy privatizálták az első ötéves terv nagyszerű alkotását, dolgozó népünk büszkeségét, a békeharc bástyáját, hogy állami tulajdonból eladták a hajdan Sztálin nevét viselő gyárat, amit egykor lelkesen építettünk és súlyosan megkoplalt az egész ország. Mindössze odáig jutottam, hogy: na ezt se gondoltuk volna! Én sem, de alighanem az a két férfi sem, akik talán kitüntetett sztahanovisták voltak egykor, vagy már ide született gyerekként elhitték a nekik ígért boldog, szocialista jövendőt, esetleg már akkoriban is várták az igazi szabadságot. És most kihűlt testükkel, szabadon kinyújtóztak a halál oldalán. Megfagytak a Vasmű úton. Ugye érződik, hogy milyen meredeken csúszom a demagógia irányába?! De hát, előre megmondtam, hogy nagy baj van velem. Jobb is lesz nekem, ha ragaszkodom a jegyzet szokott terjedeleméhez, és abbahagyom, nem magyarázom tovább a magyarázhatatlant. Egyébként pedig:
Hej, de szívesen átadnám a személyi igazolványomat a Vasmű úti parkban annak a két bunkó rendőrnek, ha az a régi lány még élne, és szeretne.

Kinek a felesége

Senkinek nem voltam a felesége. Valakinek sem. Érdek nélküli kívülállóként futtatom hát az eszemet a feleségek státuszáról, mert tudom, hogy senki felségnek nem lehet könnyű. Hát még valakiének! Az utóbbi szót akár nagybetűvel is írhatnám. Hogy megkönnyítsem az áthallást.
A mai – de alighanem a minden eddig volt - magyar társadalom férfiközpontú. Gondoljunk csak az abszurd –né formulára. Ezúttal mégis a legfrissebb (szerintem szerencsétlen) kitörési kísérletre utalok, ahol a kereskedelmi televízió izgága műsorvezetője mezítelen altestét egy tiszteletre méltó tudós matróna takarja le - természetesen a nők egyenjogúsítása nevében. A magyar nő évtizedes (-százados) sorsa, hogy - néhány üdítő kivételtől eltekintve - valakinek a felesége legyen. És ebben a státuszában próbáljon meg közéletileg viselkedni: a férje mellé állni, netán eléje tolakodni, vagy mögé bújni, háttérből irányítani, esetleg ízlést tévesztő szerepekben tetszelegni. A Valaki feleségének etikájáról lennék mondandó. Mert, hogy erről honilag nem sokat tudunk. (A külföldi példák meg – Tito Jovánkája, Peron asszony, Hillary Clinton – túl messzire vinnének.)
Az átkosban – emlékszünk - az elvtársaknak kvázi nem is volt felesége. Családja se. Noha volt. Igazi bennfentesnek számított, aki tudta, hogy Valakinek van, és hogy hol parkol a neje. Ilyen jól értesült volt pl. a magyar televízió kiérdemesült, majd gyorsan konzervatív országgyűlési képviselővé avanzsált félvezetője, aki hetente és főleg hangosan közölte a szerkesztőségben, hogy: ha keresnek, a Kádár elvtársnőnél vagyok. Kádárné történetesen a tájékoztatási hivatalban üldögélt. Gondolom, elvégezte, amit rábíztak. Ma sem tudom, egy munkahely számára átok, vagy áldás volt-e, ha valamelyik országos, megyei, vagy akár csak városi főnök felesége náluk töltötte el a napi nyolc órás munkaidőt. Nem kizárva a lehetőséget, hogy tisztességesen dolgozott. De azt sem, hogy piti kis szereptévesztésekben elégült ki.
Megboldogult kollégám Ősz Feri története következik. Akkoriban éppen egy művelődésházba „deportálták”, mert újságíróként rosszul viselkedett. Pestre utaztak volna a művelődési osztály vezetőjével. A hivatali autó már kiállt a művház elé. Közelgett az indulás ideje, az osztályvezető késett. Feri felhívta telefonon a lakásán, hogy megkérdezze, hazaugorhatna-e a kocsival, mert otthon felejtette az igazolványait. A feleség vette fel a kagylót.
Feri: Csókolom beszélhetnék D. elvtárssal.
Feleség: Fürdik.
Feri: Pardon, köszönöm.
A beszélgetés még háromszor megismétlődött, szó szerint ugyanígy. D. elvtárs hosszan szeretett fürdeni. Végül az asszony unta meg a dolgot és rákérdezett:
Feleség: Miért keresi a férjemet, Feri?
Feri: Engedélyt szeretnék kérni tőle, hogy a kocsival hazaugorjak egy pillanatra, stb, stb.
Feleség: Oh, hát ahhoz nem kell a férjem, azt én is e n g e d é l y e z h e t e m. Menjen csak.
A feleség alighanem reggeli pongyolát viselt. De hogy zsinóros mellény nem volt rajta arra esküdni mernék.

Macsó ország lúzerei

Legjobb tudomásom szerint ez egy macsó ország. Ahol kedvelik a könnyedén magabiztos, zsebre tett kézzel is erőt sugárzó, energiától feszülő, erős akaratot mutató (hogy ne mondjam erőszakos) állampolgárokat. Ahol nem divat a siránkozás, tétovázás, gatyázás, ahol kemény következetes választ adunk a globalizmus, neoliberalizmus, multinacionalizmus képében felénk settenkedő imperialistáknak. Semmi bizonytalankodás, halogatás, egyeztetgetés, semmi kétely, semmi cicó – győzünk és kész.
Ehhez képest, jobb/más híján, nézegetem a tévé dalos vetélkedőit, amiből – az ott leadott szavazatokra utalok - azt a következtetést szűröm le, hogy a nézők viszont egyenesen kedvelik azokat, akik bár birtokolják a posszibilis győzteshez illő legjobb képességeket, mégis elesettnek, gyámoltalannak, siránkozásra, sőt sírásra hajlamosnak mutatják magukat. Más szavakkal: akik messzemenő bizonytalanságot, gyengeséget közvetítenek a néző népek irányába. Gondoljanak csak a múltkori sírdogáló teremőrre, vagy a jelenkori külker. levelező asszonyra, aki folytatólagosan és szívszorítóan lebegteti a lemondást, a visszavonulás, a meghátrálás bűnét. És!? Csak úgy dőltek/dőlnek hozzájuk a szavaztok.
Ebből azt a - nyilván téves - következtetést vonom le, hogy a csuklóból macsóktól eltekintve ez az ország (mondjuk a képernyőre bámulók kétharmada) bizony a lúzereknek szurkol. Velük van. Persze, óvakodom a jelek és jelenségek túlértékelésétől. (Tudják, hogy volt az, amikor a szemináriumon felállt valaki és bevallotta, hogy: elvtársak, én nem értek egyet magammal.)
Mégis szabadjon kérdenem a Kárpátok alatt: mi lesz akkor, ha ne adj Isten a kandidálók tömegesen megvilágosodnak és a szavazatok megszerzésének reményében eluralkodik itten, azaz ottan a lúzerség. Az a legkevesebb, hogy könnyen olyan dalokat hallunk majd, hogy: Csupa könny a szobám, meg Lehet könny nélkül sírni, meg Édesanyám ne sirass, meg Sír az őszi szél… Nem is folytatom, mert sírva fakadok. Csak kérdezem: hogy lesz itten akkor ebből egy erős, győztes, büszke, nyertes Magyarország? Amit mindannyian szenvedélyesen akarunk, miközben szorgalmatosan esemes szavazatokat küldözgetünk a magukat lúzernek láttató jelesek javára.
Kérem az illetékeseket, hogy öntsenek tiszta vizet a fejekbe és a mobiltelefonokba. Hozzanak törvényt, hogy minden nemileg érettnek nyilvánítható állampolgár azonnal vágja zsebre legalább a jobb kezét, amivel sms-ezni szokott, és maga is fakadjon inkább dalra.
Én még emlékszem egy alkalmas, jó mozgalmi nótára:
„Már tiéd az ország,
Bátran tekinthetsz most előre
Tervünkkel építjük sorsát.
Más lett a törvény más az ember,
Mások járnak az élen
Nagy sokaságunk, mint a tenger,
Mint csillag az égen.
Zúgjatok csak traktorok, szánts, arass te gép
Új élet hajnal fényére ébred e boldog nép.”
Úgy legyen! Vagy így.