Ahol a part szakad

Ijesztően feledékenyek az emberek. Nézem a televíziót, olvasom az újságokat és tudomásul veszem, hogy szakad a löszpart Dunaújvárosban. Nem először.
Mielőtt történelmi távlatokba bonyolódnék, el kell mondani, hogy az omlás jelenlegi helye, a város Táborállás nevű része, nem tartozik az épített /Sztálin/városhoz. Félre tehát a közvetlen politikai következtetésekkel!
A magas löszpart Dunapenetele község fölött, nem először csúszik el a Duna irányába. Évszázadokkal ezelőtt is, később is följegyeztek hasonló eseteket. Más lapra tartozik, hogy - ezúttal nem részletezett történelmi okokból - 1950-ben ide rendelték felépíteni az Első Ötéves Terv büszkeségét, a Dunai Vasművet és az első szocialista várost. Valami azért gyanús lehetett a helykijelölést illetően, mert ide hívtak egy állítólag Polsin nevű szovjet talajmechanikus mérnököt, aki hümmögött és látva a megmásíthatatlant, leírta, hogy a talajösszetétel „kellő elővigyázattal alkalmas az építkezésre”. Viszont óva intett a talajvízszint emelkedésétől: azt ajánlotta, hogy árok, gödör 24 órán túl véletlenül se maradjon nyitva. Kell-e mondani, hogy a nagy sietségben ez utóbbit soha senki nem tartotta be. Sok más előírást sem.
És a következmény: már 1950 nyarán az alsó parton felhalmozott sóder alatt megmozdult a föld, 1951-ben a mai Liszt Ferenc kert mögött, mintegy 40 méter hosszan tíz méter mélyre szakadt le a felső part él. A fekete leves 1964 február végén következett, amikor a Radarnak nevezett barakktábor fele szállt alá és ami kegyetlenebb, a Dunai Vasmű I. számú szivattyútelepe vagy ötven méterrel beljebb csúszott a Dunába. Szakadtak a hűtővizet szállító egy méter átmérőjű csövek, megbillentek a Barátság városrész (part élhez közeli) emeletes házai. A kormány katasztrófa sújtotta területnek nyilvánította a környéket és a további nagyobb károk (nem különben a szörnyű blama) elkerülése végett hosszú éveken át összesen 1 milliárd (akkori) forintot invesztált a partvédelemre. A felső parton 200 talajvíz szint ellenőrző kutat fúrtak az anyagrétegig, rendszeresen szivattyúzták a talajvizet, a Dunában épített kazettákkal (terméskővel és kohósalakkal) megtámasztották a partot, teraszokat építettek a magas partfal helyén, és megfogadták, hogy: soha, de soha többé ellenőrizetlenül elfolyó, ellappangó, becsatornázatlan vizet.
És akkor alig pár évtized múltán az eredendően hét végi pihenésre, kertészkedésre használt Táborálláson valaki, valamikor, valakiknek családi ház építésére adott engedélyt, vezetékes vízellátással, szennyvíz csatorna nélkül. Elég lesz egy emésztő gödör (amihez a szippantót vagy ki hívják vagy nem). A gödörből majd úgyis elszivárog a víz. El is. A lösz könnyen átereszti, egészen az agyagrétegig, amelyen pedig előbb vagy utóbb majd elcsúszik a part - a Duna felé.
Utóbb olvasom, hogy a közeli Kulcs községben is leszakadt a magas part egy darabja. És tudom, hogy Kulcson is van vezetékes víz, de nincs szennyvízcsatorna és ott is egyre többen lakják állandóan az eredetileg nyaralónak épített házakat.
Hát, ez van.
Mert mi mindent könnyen elfelejtünk. Mi biztosan nagyon messziről jövünk.

Azért a víz az úr!

Az ivóvíz drága. Na, de mitől avagy kitől drága? Egy megtörtént eset alapján próbálom elmagyarázni.
Reggel becsöngetnek hozzám, hogy azt mondja: „vegyenek vizet, mert húsz perc múlva, három órára le lesz zárva az utcában”!
Veszek: fazékba, lavórba, vödörbe. Gondolom így tesz a fél utca. Tíz perc múlva borotválkoznék a csapnál, de már nem lehet. Nem baj.
Bő fél óra múltán elhagynám a házat. Nehézkes a művelet, mert a kapu előtt áll egy kisebb és egy nagyobb fehér furgon, kékkel rájuk festve a vízvonal . Jelen van továbbá egy sárga önjáró markoló is. Ez utóbbi lecövekelve.(Első kiszállás.) Négy rokonszenves úr a jól végzett munka örömével kémleli a kerítés mentén kiásott gödröt. A gödör alján zavaros víz, deréktáján egy fekete műanyag cső éppen fut az udvarom felé. Tehát az én házam előtt volt a csőtörés. Szerencsére már minden rendben. Próbáljam ki a kerti csapot. Kipróbálom, jön a víz, ilyen egyszerű ez. Melegen kezet szorítunk, köszönöm, én el, ők is menőben.
Másfél óra múlva gyanútlanul megtérek otthonomba. A ház elé éppen beáll a már látott nagyobb méretű, fehér furgon. (Második kiszállás.) Ismerős, fürge urak ugranak ki belőle, buvárszivattyúval, tömlővel, agregátorral, berántás, pöfögés, merítés, tömlőterítés: és a slag végén olajozottan ömlik a víz – ezúttal a vízaknából. Az utcára. A szomszéd észlelte a bajt. Alighanem az utcai javítás következtében (a rángatás miatt-e, avagy a víznyomás hirtelen növekedésétől) a kerítésen belül lévő vízaknában szétnyílt/kinyílt/eltört egy fitting (persze, mert szar magyar minőség - magyarázták a mesterek) és emiatt másfél órán át zubogott a víz. Előbb csak az akna telítődött, majd azon túl a szomszéd szép virágos kertje is. Persze, mert arra lejt az udvar. De nincs baj, lám hipp-hopp visszajöttek, kiszívták, lemásztak, kicserélték (a fittinget, nem magyarra!), és ami fontos, elismerték. Bíztattak, hogy hívjam a fehér autón lévő számot, merthogy vízórán innen, vagyis a káromra történt az elfolyás. Az ő hibájukból. Majd jóváírják.
Hívtam, ígérték. Hát, majd meglátjuk!
Már éppen megnyugodni készültem, amikor csak úgy ambulanter, szinte kedvtelésből ismét megjelent a fehér furgon (Harmadik kiszállás.): ja, merthogy elfelejtették felírni a vízóra számát. Lemásztak. Felírták. Barátságosan kezet ráztunk. Derék fiúk.
Másnap már menetrendszerűen jöttek. (Negyedik kiszállás.) Egy billenős teherautó, egy fehér furgon és egy sárga önjáró markoló. A fehér, szakembereket és döngölőt hozott, a sárga önjáró pedig a billenős platóján felhalmozott sóderből kétharmadáig betemette a gödröt. Egyharmad temetetlen maradt. Oda majd termőföldet hoznak. Megígérték. Hoztak is. Elvégre becsület is van a világon. Le is döngölték.(Ötödik kiszállás.
Újra megköszöntem a valóban gyors segítséget. Csak később vetem észre, hogy a korábbi gödör elkerítésére szolgáló léceket és állványokat itt hagyták. Alkalom adtán (remélem) majd eljönnek érte.(Ez lesz a hatodik kiszállás.)
Átmenetileg úgy tettem, mintha szívből örülnék a gördülékeny, gyors ügyintézésnek. Úgy tettem, mintha nem érdekelne, mintha nem tudnám, hogy a hatszori kiszállás költségeiért kit terhel a felelősség. Naná, hogy tudom, - hiszen én is itt élek - de számra venni sem vagyok hajlandó az illetőt. Ezért csak bizalmasan, teljesen névtelenül mondom, hogy: Gy-vel kezdődik és urcsánnyal végződik. Nahát!

A halasi vasútállomás

Nem tudom, a 66. kerek évfordulónak számít-e? De itt van ez a kiskunhalasi vasútállomás, ahol éppen 66 éve valami fontos történt velem. Sokáig azt gondoltam, hogy az az október csak nekem fontos. Aztán az ember olvas össze-vissza mindent, és egyszer csak valami közösségfélét érez azokkal, akiknek emlékezete így vagy úgy szintén őrzi a kiskunhalasi vasútállomást, 1944. október közepéről.
Megírtam már másutt/máskor, hogy 1944. október nyolcadikán egy Szabadka/Kelebiáról Budapest felé induló, utolsó civil vonat utasaként a kiskunhalasi állomáson, egy marhavagonban várakozással töltöttem 48 órát. Szüleimmel és más megtévesztettekkel együtt menekültünk a közeledő Vörös Hadsereg elől. Hat esztendős voltam. Miután átéltünk ott egy-két bombatámadást, Budapest felé meg csakis német katona vonatokat indítottak tovább, október 11-én reggel, okos anyám meggondolta magát és felkönyörgött bennünket egy visszafelé induló, már ágyúval felszerelt vonatra. Azon dunyhásan, paplanosan, zsírosbödönösen, batyusan, ahogy akkoriban menekülni szoktak volt. Mi vissza- azaz hazamenekültünk az ősi kelebiai házba. Ott vártuk be az oroszokat.
Aztán 2008. novemberében kezembe került a Kecskeméten megjelenő Forrás c. folyóirat és benne egy recenzió a Zsidósors Kiskunhalason c. könyvről. A könyv szerint október 11-én, (vagyis a mi visszamenekülésünk után néhány órával) Újvidékről több vagonban 200 fiatal munkaszolgálatos érkezett a pályaudvarra, akiket partizán veszélyt vizionálva, német és magyar katonák, valamint néhány helyi vasutas, géppuskával egyszerűen lemészárolt. Talán ha 15-en maradtak életben, közöttük Ruttkai Éva későbbi színésznő Iván nevű bátyja.
Már ennyi egybeesés is elég volt a késői megdöbbenéshez. De!
A napokban megvettem Huszár Tibor Metszetek c. könyvét, amiben meg azt olvasom, hogy sógora (aki munkaszolgálatosként már megjárta a Don-kanyart) 1944. október 15-én Beregfy nyilas honvédelmi miniszter, rádión küldött parancsolatára visszatért kiskunhalasi alakulatához. Sorstársaival együtt azonnal bevagonírozták őket. A vagont viszont ott felejtették az állomáson. Két nyilas suhanc észrevette a hátra hagyott zsidókat, és ha már így esett, hát beléjük eresztett néhány sorozatot. Senki nem maradt életben. Pedig!
Pedig, a szovjet hadsereg egy előőrse (ezt meg helytörténeti kutatásaimból tudom) október 16-án Kisszállásnál, néhány kilométerre a halasi pályaudvartól, már elérte a Szabadka-Kiskunhalas vasútvonalat.
Hatvanadik születésnapom táján (ez sem tegnap volt) szisztematikusan fölkerestem azokat a helyszíneket, ahol hitem szerint valamikor eldőlt/megfordult a sorsom. Kicsit álldogáltam a halasi pályaudvaron is. Anyám okos döntését ünnepeltem csöndesen. Balgán nem gondoltam arra - de hiszen akkor még nem is tudtam -, hogy azon az októberen másoknak sokkal, de sokkal többet, az életet, de inkább a halált jelentett ez a manapság kedves, virágos, békés kisvárosi pályaudvar.
A naptárak ma is októbert mutatnak.

Mátol szabad a pálesz!

Kedvelem a pálinkát. Képzelhetik, mekkora öröm töltött el midőn az akkor még csak leendő miniszterelnök úr oda nyilatkozott, hogy ha úgy fordul (ahogy a Jóisten is látja:fordult) hát, akkor minden magyar szabadon főzhet pálinkát. A hír már csak azért is faszcinált, mert az akkor még csak leendő miniszterelnök úr éppen a szívemhez közeli városban ígérte ezt, és éppen Bojana Radulovics házánál tett látogatása alkalmából. Bojana a világ legjobb női kézilabdása. Nota bene Subotica város szülötte, amint hogy magam is az vagyok. És itt csillog a ráadás: Bojánával együtt, vagyis mindketten – igaz más-más érdemek alapján - díszpolgárai vagyunk a szívemhez oly közel álló Fejér megyei városnak.
Dunaújváros, feledtetve setétre mázolt múltját, imigyen bekerült a legújabb kori magyar történelem aranykönyvébe. Másfelől meg, besorol az ugyancsak Fejér megyében elterülő Iváncsa község mögé. Tudják, ahol egy szép emlékű másik miniszterelnök úr, vélhetően egynehány fél pálesz után bejelentette, hogy a Malév repülőjáratain is ingyen utazhatnak a 65 éven felüli nyugdíjasok. Szegény al- és főtanácsadói, miniszterei stb. másnap alig tudták elmagyarázni a hirtelen boldog nyuggereknek, hogy azért ezt nem kell ám szó szerint érteni.
Szerencsére a szabad pálinkafőzés esetében ilyen magyarázkodásra nincs szükség. Kilencven keserves év után mátol szabad lett a magyar és a pálinkafőzés, oszt jó napot. Nincs kecmec: a zember otthon is főzhet pálinkát, ha elmúlt 18 éves, ha saját termésű, vagy vásárolt gyümölccsel rendelkezik, ha 100 liter köbtartalmú, uniós szabványnak megfelelő főző készüléke van (ára állítólag cca. 1 milla), és ha az engedélyezett max. 100 liter 43 fokost nem hozza kereskedelmi forgalomba, nem ajándékozza el, vagyis maga akarja meginni. Amit azért nem ajánlanék, mert ez napi 2,7 deci páleszt jelent.
Örömömet azonban némileg beárnyékolja, hogy a szabad pálinkafőzésben elveszett egyik kedvenc viccem aktualitása. Hát akkor most, utoljára:
János bácsinál fináncok kutakodnak és a padlás pókhálós szegletében találnak egy pálinkafőző készüléket. A bácsi magyarázza, hogy azt soha, de soha nem használta, ám a fináncok makacsul a készülékre mutogatnak: ím, itt a corpus delicti, az alkalmas készülék! Az öreg tiltakozik, hogy ez csupán a készülék, ám a főzés maga soha nem valósult meg. A fináncok hajlíthatatlanok, kiszabják a 20 ezer forintos helyszíni bírságot. János bácsi szívja a fogát, bemegy a tiszta szobába, kihozza és leszámolja a 20 ezeret. Hirtelen mozdulattal azonban egy másik húszezrest is a fináncok markába nyom.
- Még húsz – csodálkoznak a fináncok – ezt meg miért?
- Liliomtiprásért - mondja az öreg.
- Ne te ne, hát azt is elkövette kend?
- Nem. De a készülékem megvan hozzá.

Esmét fogyik a magyar

Fogyik a magyar – kacagtatták prepotens politikai ifjak egykor a fél országot. Jó húsz éve történt, hogy kiröhögték a nemzetféltő Fekete Gyulát (Isten nyugosztalja), aki menetrendszerűen borongott a születés-halálozás arányszám alakulásán. Ki gondolta volna akkor, hogy egy tanácsaival haknizó, mindenhez egyformán értő, kedves öregember a megoldást illetően majd Rákosi Mátyásnál köt ki? Kicsit szigorúbb is lesz, amennyiben Rákosi csak a 20-50 életév közötti férfiaktól, és a 20-45 közötti nőktől kért gyermektelenségi adót. A haza új bölcsének szerepében tetszelgő öregúr már nem cicózik: egységesen 20-60 között szedné az adópénzt. Az összeg eleddig ismeretlen. Egyébként, a rákosista adó a fizetés 4 százaléka volt. (Csak megemlítem, hátha ez után is érdeklődik valaki: Békekölcsönt az éves bér 8,3 százalékában illett jegyezni.)
Nem mintha bölcsebb lennék a régi haza új bölcsénél, de van egy eredetibb javaslatom. Mélyen gondolkodjunk el azon, hogy újabban a celeb hölgyek körében milyen divat lett a gyermekvállalás! Vajon miért? Nyilván mert nagyon szeretik a gyerekeket. Meg hát az ezzel járó örömöket is, amelyek közül véletlenül sem felejteném ki a címlapra kerülés lehetőségét, továbbá az egész processzus, média általi követésének felbecsülhetetlen pr-hasznát.
Már most, ha minden áldott állapotra vágyó, majd egy sikeres aktus következtében beleeső és végül életet adó magyar anya akkora nyilvánosságot kapna, mint egy gyönge közepesre értékelt celeb, (esetleg celebfeleség), szavamra menten megoldódna a honi népszaporulat. Nem kellene új adónemen gondolkodni, a nép önként adózna, venné a bulvár újságokat, hogy le ne késse a szenzációs hírt, miszerint: Gipsz Jakabné háztartásbeli, jászkarafaszajenői lakos, teherbeesése óta először hányt.
A továbbiakban pedig megtudnánk róla, és minden leendő magyar anyáról, hogy:
Két gyereket szeretne
Dolgoznak az ügyön
Nem akarják elkiabálni, de
Megmozdult a kicsi
Péter (a férj) apás szülést akar
Nem akar
Mégis akar
A nagymama aggódik
A sajtót nem engedik a szülőszobába
A sajtó mégis bemegy
A boldog apa elájult a folyosón
Intenzívre vitték
Hazavitték a gyereket
Fényképezik a szobáját
Fényképezik a nagymamáját
Orvoshoz vitték, mert nincs széklete
Elindult a széklete
Már sétálnak a babakocsival
A mama szoptat
A mama nem szoptat
Vissza akarja szerezni a súlyát
Nem tudja visszaszerezni
Válságban van
stb, stb, stb.

Képzeljék el, ekkora nyilvánosság micsoda szülési kedvet generálna Jászkarafaszajenőn, hogy az adott kistérségről már ne is beszéljünk. És nem kell hozzá más csak néhány bulvár címlap. Az egyéb hajlandóság pedig megvan.
Legalábbis úgy emlékszem.

Já dumaju sto

Megfigyelték, hogy majd’ minden hivatásos megszólaló, sőt szószóló, úgy kezdi a riporteri kérdésre adandó választ, hogy ő úgy gondolja?
Nahát, én meg úgy gondolom, hogy az így kezdődő mondatok után többnyire biztosak lehetünk abban, hogy az illető nem azt gondolja, amit mond. Hanem éppen ellenkezőleg, tudatosan, vagy ösztönösen - az átkosbelieket, sőt az egykori nagy szovjet példaképeket, másolja, akik szintén szerettek időt nyerni a válasz előtt. Következésképpen minden mondat elejére oda biggyesztették, hogy: já dumaju sto, aztán végül ritkán lett úgy, ahogy gondolták. Néha szerencsére, néha meg sajnos.
Egyetlen markáns kivételre emlékszem a múltból. Talán mert már akkoriban is gyanúsan más volt, mint a többi. Grósz Károly (ki emlékszik e névre?) az én úgy gondolom helyett rendszerint azzal indította a mondatot, hogy: meggyőződésem. Más kérdés, hogy a meggyőződése általában nem jött be. Bár!
Az ánti időkben nagy divat volt a kitárgyalás meg a lerendezés is. Az elvtársak mindent kitárgyaltak, lerendeztek azután pedig gondosan levittek a dolgozók közé. Hogy erről mit, sőt miket gondoltak a dolgozók (oni dumajet sto) annak részletezése nem tartozik eme, máskülönben nagy ívű tanulmány témájához. Nem így a leülés!
Újkori nyilatkozók ugyanis egyre gyakrabban ígérték és ígérik, hogy senkinek ne legyen kételye, mert majd minden érdekelttel leülnek (tudniillik megtárgyalni azt, ami az érdekeltekre is tartozik). A távoli történelemből magammal hurcolt naiv jóindulattal el is hiszem, sőt ja dumaju sto mindez igaz, és csak remélni tudom, hogy azt sok-sok leülést, majd beszámítják.

A későbbi ítéletbe.

Pikáns adalék a díszpolgár Gömböshöz

Nagyon mással foglalkozom mostanában. Ezért is észleltem riadtan, hogy Úristen, megy az idő és április óta nem írtam postot saját blogomba. Ez könnyelműség, vagy árulás, mert olvasóim azóta is rá- rákattintanak. Gondolom csalódással, vagy örömmel(?) veszik tudomásul, hogy – semmi.
Csak ne nagyon örüljenek!
Gömbös Gyula orosházi díszpolgársága eszembe juttatta, hogy a máskülönben kétes multú kegyelmes úr máshol is szívesen vállalt díszpolgárságot. Nos, ha minden egyébtől eltekintünk (de megtehetjük-e?!) ott speciel megérdemelte.
++++
Történt, hogy 1932. október 17-én Gömbös miniszterelnök Ankara felé utaztában kénytelen volt átvonatozni a futóhomokba ájult, a Trianonban pedig határállomási rangot szerzett Kelebián. (Akkoriban őkegyelmessége persze még nem tudhatta, hogy én majd 1945-től 1953-ig ebben a faluban fogom eltölteni gyermekéveimet, ötven évvel később meg kedvtelésből helytörténetírónak állok.) Szóval Gömbös Gyula miniszterelnök elvonatozott, a furfangos helybéliek meg kiokoskodták, hogy biz’isten ez majd hazafelé is erre jön. Úgy is lett, mégpedig egészen pontosan 1932. október 28-án délidőben. A helyi plébános, bizonyos Koczkás József formás kis köszöntőt fabrikált, amelyet a Sztipicsről időben Szabadosra magyarosító helyi iskolaigazgató-tanító Ica nevű leánya mondott el a pályaudvaron. Idéznék az elhangzott beszélyből, amelyet a kegyelmes miniszterelnök kegyeskedett a vonatablakból meghallgatni. „Kelebia nagyközség és határállomás népe mély megilletődöttséggel gyűlt össze nagyméltóságú miniszterelnök úr fogadására. Magyar szívünk úgy érzi, mintha nagyméltóságodban Mikes Kelemen, a fejedelem íródeákja kelt volna új életre, hogy levelet hozzon nekünk tőle. És kérdezzük is kíváncsian, mit üzent II. Rákóczi Ferenc a maradék magyarok csonka országának…”
Ma már tudjuk, hogy a huncut helybeliek nem kérdezni, inkább kérni akartak Gömböstől. Egy 7,5 kilométer hosszú makadám utat, ami rákötné a községet a nemrég elkészült Szeged-Baja főútra, (mely utóbbit nem mellesleg Horthy Miklós transzverzális útnak neveztek). Gömbös kiszólt az ablakon: „Meg fogom vizsgálni és ha a kérés valóban jogos, teljesíteni fogom.” Három nap múltán megérkezett az értesítés: a község 120 ezer állami pengőt kapott útépítésre. 1934 nyarán pedig a községi képviselő testület jóváhagyta az indítványt miszerint: „előterjesztjük, hogy községünk első díszpolgárává nagyméltóságú vitéz jákfai Gömbös Gyula magyar királyi miniszterelnök urat válasszuk meg.” Egyúttal felkérték őméltóságát, hogy „ezen - a község közönségének egyetemes érzelmét kifejező - megválasztást elfogadni kegyeskedjék”.
Mit is mondjak: Kegyeskedett, megválasztották. De erre ma már senki sem emlékszik.
Talán, jobb is.